Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva
denesetre Marie-Therése lemondott arról, hogy kinyírja a professzort, az sem akarta seggbe lőni sós tölténnyel a nőt. Amilyen iszonyúan szorította egész lényüket a sötét és a magány az első nap, annyival rettenetesebb volt a második, a szó szoros értelmében pokolibb a harmadik, szívszorítóbb és csodálatosabb a negyedik. Az első napon szinte megfulladtak a nyomasztó fenyegetéstől, hogy az akkor megismétlődik. A másodikon szűköltek, hogy már meg is ismétlődött, és a csontjaikba furakodott dermesztő nyirkosság már maga a halál. A harmadikon a sötétség fólfalta az időt, s meglehet, hogy ebben a huszonnégy órában hetek teltek el, vagy évek; ott cidriztek az akkorban, egyes egyedül, reménytelenül, talán a halálnak örökkévalóságba átnyúlt sötét dermedetében. A múlt és a jelen egyidejűvé vált. Arra kellett rájönniük, hogy az akkor nem kívül van, hanem az ő lényük legbelsejében: a földrengés, a tűzvész, a metró beomlása, a sikolyok, a halál mind-mind odabent... Elszorult a torkuk és megállt bennük az ütő: hiszen ami kívül van, azt el lehet hagyni, ám ami belül, az lerázhatatlan. Sőt, az a sejtés éledt a gyomrukban és a májukban, hogy ez a belül korábban is létezett - eltakarva-rejtve hazugságok, öncsalások szemétdombja alatt. Életük elfecsérelt esztendők sora. Legszebb napjaik — csupa hulla. Hidegen, homályosan feküdtek emlékezetük ködében. Fölidéz- hetetlenül. Hiányuk eleinte fájt, ahogy egy kedves halottra gondol az ember, aki soha többé nem fog mosolyogni, megszólalni, válaszolni, de aztán rettenet hasított a lelkűkbe: a halott nem kedves. Rém és szörny. Démon a kitüntetések napja, a kocsivásárlásé, a szerelmes éjszakák sora, mert mind, akár a hasított fa, rendetlenül hevert szanaszét, egyik sem következett a másikból, semelyik se ment ki semmire. A nemlét mély sötétjében forogtak, akár valami zubogó leves, amiben egy őrült kavicsot főz lócitrommal, és fenyőgyantával, macskaszőrrel fűszerezi. Halálveríték lepte el őket: jaj, meg ne haljak, hiszen még nem is éltem! Az égi vizek áradata elmosta róluk a lomtakarót. Az újságosbódé roncsai alól intő kéz — lilakörmű, ezüstcsillagos kéz, talán női, talán transzvesztitáé — már nem is kérte, hogy mentsék ki, csak egy érintésért esengett, hogy megfogóddzék fél pillanatra a tökéletes magány előtt... Marie-Therése megrettent, próbálta frissen megnyílt lelki szemét visszazárni, ám a látomás újra, meg újra átsimogatta magát az ellenállásán. Egészen addig, amíg viszolygását legyűrve meg nem fogta végre; ujja közé csippentve valami döglött lepkeként. Ajelenés azonban nem pilletetem volt, mert hirtelen édesanyja kezeként simult az övébe. Nem a cigitől rekedt hangú, az élő fába is belekötő, kamaszkori mamájáé, hanem az édesé, akinek az emléke alámerült a tudata valamelyik mélységes bugyrába, ahonnan már nem tudott előröppenni, csupán szivárgott: melegen és lágyan, erősen és szelíden, mint valami titok, amit sosem lehet földeríteni, mégsincs semmi a világon, ami nálánál nagyobb biztonságot adna. A professzor fogoly volt a sebesülésében, a ponyva-gubójában, a sötétségben. Csapda. Eleinte olykor-olykor kilesett: menni kéne, akárhová, bárhová! Semmit sem látott. 401
