Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Czakó Gábor: Ádáméva
vette az útból a szerszámot, aztán teljes erőből tökön rúgta. Gusztáv fólsikol- tott, összegörnyedt, majd belezuhant a maga vájta pocsolyába. Marie-Therése káromkodott, mert kibicsaklott a lábán az öregujja. Amikor a fájdalma kicsit enyhült, elmondta elbocsátó szép üzenetét:- Dögölj meg, te (9 szó) impotens buzi! Én jó akartam lenni hozzád az anyád (2 szó), de most azt kommunikálom feléd, hogyha te volnál az utolsó (3 szó) férfi ezen a (14 szó) világon, és nekem ezer pinám volna, akkor se kapnál tőlem egyet sem! Az utolsó férfi kínkeservesen fölhurcolkodott a patak forrásához, a fészerbe. Itt kövér pókok őrizték a fűnyírót, a kapagépet, a permetezőt, a létrát, továbbá a körteszedőt, a pálinkafőzőt, a vesszőből font kerek aszaló-tálcákat, a javításra szoruló kaptárakat, a pörgetőt, meg azokat a szerszámokat, amelyeket a kertész nem felejtett a kunyhója oldalánál, sőt, az ágyások között. Ezekre a pókok nem vigyázhattak, legföljebb a mezei egerek, amelyek futár- szolgálatot tartottak fönn az épület és a kert összes többi számottevő objektuma között. Mi tagadás, a kertész meglehetősen szórakozott ember lehetett: a gépekhez például fél csöpp benzint sem tartalékolt. A fészer háttal a kőfalnak támaszkodott, két oldalát gyalulatlan deszkafal védte a lődörgő szelektől. Nyitott oldala kelet felé tekintett, kilátással a folyóra, s a hajdani bérházak, sugárutak, kormányhivatalok, üzletközpontok maradványaira - a ponyvát szükség szerint oda lehet majd akasztani. Itt, a bejárati oldalán üldögélő, vagy akár fekvő kilátóként szolgált egy sokhasznú, festéke vesztett karospad is, láda-gyomrában apró szerszámok: kalapács, szög, csavar, madzag, s ezer más lom, ami „egyszer még jó lehet valamire”. Másfél könyöknyi széles volt, és egy rövid ember fekhelyének elegendően hosszú. A professzor ezen a pádon kornyadozott. Mert a jobb heréje csúnyán megdagadt. Hiába borogatta, három napig csak terpeszben tudott tipegni. Közben a fészer elé potyogó nyári körtét ette és forrásvizet ivott rá. Ezüst palackjáról megfeledkezett. Gondolkodott. Mit tenne Emile Dürkheim, Werner Sombarth, Max Weber, Gustav Rat- zenhoffer, Marx Károly az ő helyében? A szociológia klasszikusai hirtelen igencsak halottak lettek. Próbálta fölidézni, hogy melyiktől mit olvasott, de már a címekben elbotlott, akár a rossz diák, akinek az agya akár egy éjszakai váróterem, amelyben a legértelmesebb megnyilatkozás az alvó utasok horkan- tása. Elég lassan lábadozott. Ráadásul a libikóka törvénynek megfelelően, ahogy tompult a fájdalom a heréjében, úgy sajgott egyre inkább a lelke. Egy átlagosan nyomorult reggelen, ami semmiben sem különbözött elődeitől; kilátástalannak mutatkozott, akár a sírgödör, valami történt az éggel: megszűnt egyenletes, pala állagú lenni. Imitt-amott megfeketedtek a felhők, fölborzolódtak, gyűrődtek, miáltal másutt hígultak, s némi fény derengett át rajtuk. A madarak fölbolydultak a kertben: a tyúkok kúráltak, a kacsák gágog- tak, a vadon élők pedig, tekintet nélkül fajtájukra, közös gejzírként a levegőbe szökkentek, örvénylettek, majd hirtelen elültek valami távoli fán, hogy aztán iszonyú csipogással, csiviteléssel, cserregéssel megismételjék mutatványukat. Egy ilyen madárvulkán-kitöréskor átszakadt a zsilip, és bezúdult a tudatába a tömérdek tudomány: amit a nagyok írtak, meg amit a kicsik és a közepesek, 395
