Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Prágai Tamás: "... mert lakni jó ez a föld..."

Ezt a csapdát egyébként Ambrus Lajos messze elkerüli. Először is azzal, hogy a személyes írásmódtól a tárgy felé fordul érdeklődése, esszéiben nem a vélemény szabad csapongása, hanem átgondolt megformáltsága a szembeötlő. Ez az átgondoltság alapos tárgyismereten, sőt, a tárgynál való elidőzés olyan mélységén alapszik, mely nem kelti a tudományoskodás, de a személyeskedés érzetét sem. A tárgy a Lugas esszéiben „az én falum”, mely „nagyjából-egé- széből pontosan olyan, mit a többi hasonló, háromezer magyarországi falucska”, vagyis a mi falunk, legyen az város vagy metropolisz (vagy talán ez utóbbi mégsem: aránytalanságai miatt nem!) -, vagyis a hely, ahol élünk. A szemlélet ebbe a „mi világunkba” helyezkedik, és egyre táguló körökben, a mi házunk tornáca felől tekint a kicsiny földgolyóra. Ha Ambrus Lajos világa sajátos és személyes, tájaiban, tárgyaiban az; személyessége abból fakad, hogy világát kiemelkedően fontos helyek, dolgok kapcsolatai hálózzák.

Első olvasásra talán éppen ez a tárgyi gazdagság szembeötlő; mintha nagyon régi dolgok kerülnének nagyon közel. Először talán maga a lugas, „ahol keményfa asztalnál üldögélhetünk, és tisztázó, önmegismerő sétákra indulhatunk. Lugas: a meditációs gyakorlataim terepe...” — írja egyebek mellett (és ezen „egyebek” közt szerepel a szó Czuczor—Fogarasi-féle etimológiája is, ahogy erre a helyre idéződik meg és itt idéződik fel Proust, Rilke és persze Berzsenyi, „a legnagyobb magyar görög költő”). Ilyen kiemelt hely a liget, mely nem telepített, hanem vadon hagyott erdőcsoportot jelent. A lugas mellett a méhes, melyben „a létezés ünnepélyes és hétköznapi csodája” megtapasztalható, és akárcsak a lugas, „az éber alvás helye”. Hiszen „méhek nélkül nincs erdő, nincs lugas, nincs kert, nincs kultúra, és semmi sincs.” E talán túlzásnak ható szavak kétfelől is elnyerik értelmüket - a praktikum felől, hiszen valóban a méhek porozzák be a növényeket (hatásuk a kertre nézve tehát valóban elsődleges), de kiváltképp a kultúra felől — a kultúra olyan viszonylatai és arányai jelennek meg Ambrus Lajos esszéiben, mely talán Berzsenyié lehetett, s melyet utóbb kézen-közön elveszítettünk. Ehhez a kultúrához csakúgy hozzátartozik a kert - a kötetben többször is szó esik kerti növényekről, növényne- mesítésről (Régi gyümölcsnek dicséreti...), vagy neves nemesítőkről -, mint a szőlő, a hegy (a Röpirat a Kissomlyó-hegy ügyében a jó somlai bor megmentésére buzdít). Külön cikk jut a kertész Jókainak {Jókai, a szenuedelmes gyümölcsész) és szó esik Berzsenyi kertészetéről, kit egy Bács megyei táblabíró (jegenyékre futó borágai, vagyis szőlővesszői miatt) „poéta-vincellérnek” nevez (Lugas - hattyókép, poézis, stilizáció). De nemcsak a táj, hanem az emberi élet köznapi dolgai is (például az, hogy mi is a kenyér) a figyelem tüzébe kerülnek. Kiderül, hogy a figyelem ilyen lobogása kell ahhoz, hogy észrevegyük, milyen kultúrát veszítettünk el.

Mert veszítettünk. Ambrus Lajos esszéit olvasva ragyogni kezd egy régi világ (szalmasárga fénnyel, mint a meghökkentően igényesen kivitelezett kötet védőborítójának színe), és mind jobban sajnáljuk, hogy ez a világ elveszett. Nincs ebben nosztalgia, pontos látlelet van. Szenvtelen előadásmódja miatt megdicséri Erdélyi János Búcsú Kemenesaljától című filmjét, és maga is hasonlóképpen, távolra fókuszált kamerával forgat. De nem keveri össze álszent módon a van-t a lehet-tel, és nem vesz rajta erőt a pesszimista beletörődés sem. A szemlélődést Ambrus Lajos esetében a helyreállítás vágyától hajszál választja el. ,Emikor idetelepedtünk, az én falumba, világos volt, hogy

382