Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Prágai Tamás: "... mert lakni jó ez a föld..."

a romos, törpeoszlopos, vagy kétszáz éves nyugat-dunántúli házat, amelyet a vak véletlennek köszönhetően vettünk meg, olyannak kell visszaépíteni, amilyen volt. Vagyis az épületben nem megbontani struktúrákat, felrúgni rendszereket, nem beleavatkozni mások következetesen végiggondolt, bár statikailag bizonyára túlméretezett szervezeteibe s főleg nem az oly nagy ügyszerelemmel elvégzett munkájába. Világos volt, hogy radikális nemet kell mondanunk mindenféle álkorszerűség divatozó idiotizmusára... A legegyszerűbb, bár sokszor a legnehezebben kivitelezhető megoldást kell választani: megóvni a népi-kisnemesi építészet e szerény, mégis ragyogó gyöngyszemét, amely az arányok és a méretek ösztönösen fenséges harmóniája révén vált azzá, ami - élhető, lakható, hagyományos rendszerű térré.” Nem beavatkozik a „struktúrába” - hanem helyreállítja azt (a szemlélődés ennek a helyreállításnak előfeltétele). Könyve tehát egyfajta archeológia, a régi dolgok számbavétele. Egyfajta szótár, mely szócikkek mellett jogrendet, közösségi kapcsolatok leírását, életmódot és életelveket, élet és kultúra bonyolult viszonylatait írja le. Ezért tartom egyébként szerencsésnek, hogy éppen azt a műfajt, az esszét választotta, mely számomra leginkább az arányok latolgatásáról szól.

Persze nem nosztalgia ez. Hiszen - éppen a gondos archeológia nyomán tárul föl előttünk - a régi működött, jó volt, s a régi elvesztésével szegényebbek lettünk. Azt hiszem, erre az érvre hagyatkozhat a legjobb értelemben vett „természetes konzervativizmus” (John Kekes). És éppen mert e régi világ nyomai tanúsítják, hogy egyszer már megvalósult „az arányok és a méretek ösztönösen fenséges harmóniája”, vagyis működött, sőt, fenntarthatóan működött, reménykedhetünk, hogy egyszer valami módon újra előáll valami, ami ebben hasonló lesz. Mert egy nyomasztó tényt is állít Ambrus Lajos könyve, szelíden, de határozottan: azt, hogy „kétségessé vált a jövő”. Atárgynál időző leírásaiban tehát mindenütt ott a felszólítás, a feladat, mely bizonyos konkrét esetben (például a Röpirat a Kissomlyó-hegy védelmében praktikus és mégis átszellemült soraiban) irodalmi esszétől szokatlan módon is megfogalmazódik (nem tudom, miért, a „márciusi ifjak” jutnak eszembe - Ambrus könyvében van valami a forradalmak tiszta lobogásából). Minden forradalom értéket szabadít fel és teremt, és valóban, a Lugas bizonyos értelemben értékek enciklopédiája. Az életminőséget növelő értékekről van szó, melyek mellékesnek tűnnek, viszont hiányuk láttán kiderül fontosságuk. Ilyen érték a közösségi élet rendje (előkerül a régi hegyközség szabályzata), a természettel való kapcsolat gazdagító ereje (ahogy Berzsenyi vagy Hamvas megleli a nyugati országrészek géniuszát), vagy a hétköznapok rítusai, mint mondjuk a kenyérsütés.

De ezen túl is van valami, vagy inkább mintha mindez egyetlen irányba haladna. Gyergyai Albert már említett apológiájában szerepel egy érdekes, fanyar, önironikus kitétel: „Ajó esszéírót, talán, az különbözteti meg leginkább a rossztól vagy az egyszerű prózaírótól, hogy a legmúlóbb jelenségekben is az örök dolgokat keresi, bár abban sem egészen biztos, ő, a született kételkedő, hogy ilyen dolgok vannak-e.” Azt hiszem, ez Gyergyai esszéjének legszellemesebb mondata. A sétáló ezzel a fölismeréssel ér föl a csúcsra, hová ezen írás elején indult (ne feledjük, a Kissomlyó-hegyről van szó). Mind nagyobb léptékben látja a szűkebb tájat (Hetyét, Szombathelyt, Kemenesalját). Szemlélete

383