Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Prágai Tamás: "... mert lakni jó ez a föld..."

minden könyvemet: ott sorakoznak öt polcon, körös-körül. A toronyból háromfelé nyílik szép kilátás, s átmérője tizenhat láb. (...) Ez az én birodalmam. Itt magam akarok uralkodni....” Majd így fejezi be: „szánalmas az az ember, akinek ennyi magánterülete sincs”. Ambrus Lajos az esszé hagyományát műveli, és reflektál is saját gyökereire: Montaigne-t, az esszé feltalálóját „kedvenc egy- könyves íróm”-nak tartja. Kapcsolódik hozzá a „saját hely” szeretetében is; de ami a könyvesház ott, az nálunk (vagyis a nyugati országrészek kisnemesi vagy paraszti portáin) a méhes, a háztól mintegy ötven lépésnyire álló építmény, „az éber alvás helye” (idézi Ambrus - itt is, és még többször - Hamvas Bélát); vagy maga a lugas, ahol szintén akad toronyszerű, legnemesebb mulatozást szolgáló hajlék, a filagória. A Lugas szerzője, mint említettem, azzal teremti meg referenciáit, hogy visszatér a valós tájhoz - a jelen, vagy (és itt nyílik terep az akár prousti értelemben vett visszaemlékezésnek!) a múlt képeihez; ám a visszaemlékezés módja, a feltalált részletek nyomán fakadó öröm és a fellelt anyag kifejtésének stílusa egyaránt az otthonnak tekintett táj iránt való vonzalomról árulkodik.

Ambrus Lajos írásainak műfaja: esszé, és meg kell jegyeznem, hogy ez a műfaj manapság kevéssé kedvelt. Nagyjából azt szokás tartani róla ma is, mit feltalálója, Montaigne könyve előszavában megelőlegezett: hogy „őszinte”, „magánhasználatra készült” és szubjektív, ugyanis ,a könyv anyaga” maga a szerző. Lehet, hogy létjogosultsága éppen személyessége miatt vitatott ma, ebben a tárgyszerűségre törekvő, tudományos és tudálékos korban. Személyes vonatkozásai mellett összetettségét, „többműfajúságát” (Szirák Péter) emelték ki a Pécsi Tudományegyetem által az esszéről rendezett konferencia előadói, azon túl, hogy a retorika előtolakodása (Kálmán C. György), vagy művelőinek túlságosan „magabízó” gyakorlata miatt (Mekis D. János) fejezték ki nemtetszésüket. Mikola Györgyi műfajértelmezésében - talán nagyobb rokonszenv- vel - az esszében megformálódó tudást (Polányi Mihály ismeretelmélete alapján) a formális és a nem formalizálható (személyes) tudás közt helyezi el (Jelenkor, 1997. 2.). Fentiek alapján is valószínű, hogy az esszéműfaj impresszi- onisztikus gyakorlata manapság inkább riasztó, idegen, és ezért nem felelhet meg annak, amire Montaigne megalkotta - hogy a régi bölcsességet kortársai számára olvashatóvá, befogadhatóvá tegye. „Az esszé minden valószínűség szerint a közlés vágyából született, a társas életből, a társalgásból, s a conference, mint Montaigne, az esszéisták őse mondja, vagyis a beszéd, az előadás, szellemének leggyümölcsözőbb és leghasznosabb gyakorlata” - írja Gyergyai Albert abban a tanulmányban, melyre az esszéműfaj kapcsán nálunk hivatkozni szokás (Esszé az esszéről, 1974). Ebben a kitételben nyilvánvalóan her- meneutikai szempont munkál - e szerint az esszé elsődleges feladata az értelmezés alkalmazása vagy alkalmazhatóvá tétele lehetne (az applikáció). Ebben a jegyben az esszé, hogy úgy mondjam, a tudományosság demokratikus vonását viseli. Ebből a funkcióból fakadhat írásmódjának sajátos szubjektivizmusa is, ha ezt a (pedagógiainak is tekinthető elvet) rosszul alkalmazzák (bár a „pedagógiai” ismét számtalan elvet takarhat). Ha a vélemény túlzott dominanciája jelenik meg az esszében, ha személyeskedővé, magabízóvá válik, az - talán nem felesleges leszögezni - nem a műfaj eredendő bűne, hanem egyfajta aránytalanság.

381