Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Viola József: Gúzs az íróasztalon

A szopással? Az ajándékokkal? A körülhízelgéssel? A mindennapos tisztántartással? Homály fedi. Miért fejlődik ki? Azért, hogy lehetővé tegye az egyén minél hosszadalmasabb létezését? Talán igen, talán nem. De miért nem önzetlennek születünk? Miért a pofonokkal spékelt családi és világi nevelés, a társadalmi együttélés véres horzsolásai világosítanak fel arról, hogy nem tanácsos nagyon önzősködni, hogy néha egyenesen az a szép, ha megtagadjuk örökmohó énünket?

Az önzés rút dolog. De ki állapította meg róla? Egy másik önzés, akinek rovására történt valami önzés. De ítélkezhet-e bárki is ebben a kérdésben? Netán csak az, aki nem önző. Csakhogy mindannyiunknak van énje, van tehát önzése. Szemtelenség tehát valakire azt mondani, hogy önző. Hiszen mindnyájunk egész élete: önzés. Minden önzés. Bármit tegyek, vagy akár ne tegyek: önzés, énértem történik. S ezért, ha történetesen közösségben vagyok, már zavarok, már bosszantok, már el akarnak kerülni, félre akarnak lökni, ki akarnak használni, fosztani. De csak a rút önzőnek teher vagy zsákmány a másik ember.

Előfordul, hogy olykor önzetlenek vagyunk. Állandósítani kellene ezt az olykorságot. Azonban magatartássá szilárdítani az önzetlenséget, a legnehezebb operáció: ez az önzés gyökeres kiirtása. Kérdés: hogy túlélné-e a megoperált. Mert azt jelenti, ha sikerül: mindig szolgálni, mindig félreállni az útból, mindig hallgatni, mindig tűrni, mindig lemondani a másik, a társ, a kisebb- nagyobb közösség javára. Nem megalkuvásból.

Milyen élet ez? Boldog?

Nemde úgy van, hogy önzésünk növekedő fokával együtt növekedik a jóérzésünk, sőt a boldogságunk is?

Tény, ha már itt tartunk, hogy van az önzésnek elviselhető és megvalósítható formája, mégpedig az igazságos önzés, amely méltányolja, és tiszteletben tartja a felebaráti önzés jogosságát. Amit nekem, azt másnak is. Amennyit nekem, annyit másnak is. Az önzés, ha igazságos, nem lehet felháborító. Csak akkor válik azzá, ha igazságtalan. Tehát az igazságtalan önzés, ami rút dolog.

Sokan már korholható egoizmusnak számítják azt a közönséges, szerintem ártalmatlan jelenséget is, amikor egy illető folyton önmagáról beszél. Ha másról kezdi is a témát, hamarosan önmagához kanyarodik, és álszerényen vagy hencegőn, esetleg önironikusan, de első személyben ragozza mondatai állítmányát. Ez a legkezdetlegesebb önzés az önzések között. Minden élőlény, a növényektől kezdve önmagáról beszél és feltűnően első személyben. Az igazságos egoista ezt nemcsak megengedi, hanem ami több: elvárja, örömét is leli benne.

Az igazságtalan önzést sokszor csip-csup tényezők segítik elő. Bizonyára másnak is feltűnt már a személynévmás-ragozás ludassága. Én, te, ő, mi, ti, ők. így magoltuk, és így magolják ma meg holnap is. Az „én” az első helyen áll! Ha itt is, akkor ebből az következik, hogy mindenhol az első helyen kell állnia. Igen ám, de - ahogy az előbb már tisztáztuk - mindenki „én” és minden „én” az első helyre akar állni, mert az első hely nagyobb élvezet, mint a második vagy többedik. Ha a hajdani grammatikusok gondoltak volna a rút emberi önzésre, akkor másképp alakították volna ki a sorrendet. így valahogy: te, ő, én, ti, ők, mi.

34