Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - Pusztay János: Szibériai napló
bezár. A néprajzos kolléga időről időre felbukkant mellettem s megkérdezte, megyek-e Tomszkba. Hát honnan az ördögből tudjam? Mennék, de jegy nélkül nehéz lesz. Ezt aztán végül elunta és hazament. Megkértem követségi ismerősömet, tartsa helyemet a sorban, ami úgy lefagyott, mint egy számítógép, én közben körülnéznék az épületben. A folyosókon barangolva egyszerre csak fölfedezek egy táblát: igazgatóhelyettes. Hát ez az! Odamegyek, kopogtatok, benyitok: nagy intenzitású körömreszelés kellős közepébe toppantam be. Bemutatkoztam, elmondtam, mi járatban vagyok, s hogy az igazgatóhelyettes úrral szeretnék beszélni. Az igazgatóhelyettes szabadságon van, de a hölgy nagyon kedvesen útbaigazított, hogy a másik igazgatóhelyettes az épület másik szárnyában bizonyára segíteni fog. Megköszöntem, megkerestem a másik igazgatóhelyettest, aki szintén nem volt bent. Elég későn ugyan, de végül is leesett a tantusz: ha az intézményben két igazgatóhelyettes van, akkor kell lennie igazgatónak is. Rátalálok az irodájára, az előszobában maga a vasorrú bába fogadott. Amikor elmondtam neki, mi a problémám, azt felelte, menjek vonattal Tomszkba, abban a pénztárteremben bizonyára nincs akkora tömeg. Egyébként már korábban megnéztem, ugyanolyan tömeg volt, azon kívül az út két napig tart egy irányba, s nekem összesen volt három napom. Hát őt ez nem érdekli, mi lenne, ha mindenki ilyen ügyekkel zaklatná őt meg az igazgatót. Márpedig én be fogok menni az igazgatóhoz, akiről kiderült, hogy tényleg bent ül az irodájában. De hát ő, azaz a vasorrú bába nem enged be, mondta. Akkor belépett egy fiatal, kedves kis töltöttgalamb, láthatóan az Intourist munkatársa. Én meg csak állok, mint egy faszent, rám se hederítenek, bár láthatóan és félig hallhatóan rólam (is) beszéltek. A fiatal hölgy próbált valamilyen megoldást találni: sorban rákérdezett azokra, akik segíthetnének nekem, de mindegyikről kiderült, hogy nem érnek rá, mivel éppen bent vannak a főnöknél. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül: ha már ilyen szépen együtt vannak, akkor bemegyek hozzájuk, hogy intézzék el a dolgomat. De hát a vasorrú nem enged. Egyszerre észrevettem, hogy a töltöttgalamb hóna alatt IBUSZ feliratú iratcsomag lapul. Megszólítom: csak nem Magyarországra utazik? De igen, felelte szélesen mosolyogva, szakmai kapcsolat. Na látja, mondtam, magának az én hazámban ilyen bánásmódban nem lesz része, mint amilyenben nekem van itt maguknál. Erre kihív a szobából, elkéri az útlevelemet, s aztán megkér, hogy várjak öt percet. Vártam. Visszajött, s azt mondta, hatkor jöjjek vissza, keressem meg őt a pénztárteremben, s majd lesz jegy. Ismerősömmel elmentünk a követségre (volt még egy-két óránk), majd hat előtt nem sokkal újra a Pavlovkára. A sor a pénztárteremben ugyanolyan hosz- szú volt, mint ahogy délután ott hagytuk, s mintha mindenki változatlanul ugyanott is állt volna. A lincselés veszélyének kitéve magamat elmentem a sor mellett, beszóltam a pénztárablakon. Erre ő fölvette a telefont, valakivel megbeszélte, hogy milyen szívesen segített neki legutóbb, majd előadta a kérését, hogy akkor most neki segítsenek. Végül kiállította a másnap déli járatra a jegyet. Kifizettem, átvettem, majd elmondta a hölgy, hogy menjek ki a repülőtérre, keressem meg Natasát, mondjam neki, hogy én vagyok a magyar (micsoda konspiráció!), s ő átíratja a jegyemet másnapról aznapra. Megköszöntem neki a szívességet, átadtam neki a névjegykártyámat s kértem, hívjon föl, ha 221
