Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Pusztay János: Szibériai napló

Budapesten jár. (Ez egy hét múlva meg is történt, találkoztunk a Duna-korzón egy gesztenyepüré erejéig.)

Ismerősömnél megvacsoráztunk, majd kiautóztunk a Domogyedovóra. Megtaláltam Natasát, bemondtam neki a jelszót, ő meg elküldött a pénztárba. Az persze zárva volt, de bekopogtam, és kinyitották. Még nincs hely a gépen, várjak. Még kétszer odamentem, végül kaptam egy kis sajtcédulát, amivel át kellett mennem a csarnok másik oldalára s várni sorsom alakulását. Ismerősömet hazaküldtem, ne várjon hiába. Már elmúlt este tizenegy, még semmi. Fél tizenkettő, még mindig semmi. Aztán megkérdezik, van-e csomagom. Van egy bőröndöm meg egy táskám. Kár, mondták. Vártam tovább. Nem sokkal éjfél előtt szólnak, siessek, mert mindjárt indul a gép. Leadtam a csomagokat, felrohantam az emeletre, ahol egy teremben jó néhány szerencsétlen külföldi utazni vágyó gyülekezett. Időnként felhangzott egy-egy város neve, s a csoportból kivált egy-két ember, akik egy stewardess kíséretében elhagyták a termet. Dusanbe, Petropavlovszk-Kamcsatszkij, s egyéb egzotikus hangzású távoli város. Már alig néhányan maradtunk csupán, amikor felhangzik a varázsszó: Tomszk. Ketten riadunk föl, egy - mint kiderült - angol orvos meg én. Bemutatkozunk egymásnak, a stewardess megkérdezi, ültethet-e bennünket egymás mellé, beleegyezünk, s fölcaplatunk a repülőgép lépcsőjén, el a rengeteg belföldi utas mellett. Hamarosan fölbúgtak a motorok, kaptunk egy pohár üdítőitalt, váltottunk a szomszédommal néhány szót, s már csak arra emlékszem, hogy táskájából elővett egy nagy keménytáblás füzetet, amire az volt írva: My Siberian Sagad. O írni kezdett, én meg elaludtam.

Négy óra az eltérés Moszkva és Tomszk között, azaz a négyórás repülőút nyolc órát jelent. (Majd hazafelé visszanyerem az itt elvesztett időt. Tomszkból 25 perc alatt értem Budapestre.) Szmirnov rektorhelyettes vár a repülőtéren, kocsival be a városba, a megyei pártbizottság vendégházában szállásolnak el.

Még csak egy mozzanat ebből az utazásból: tisztelgő látogatást tettünk a főiskola rektoránál. Kiérdemesült helyi pártvezér, aki nyugdíjba vonulása előtt még megkapta a rektori tisztséget. (Néhány évvel később már az üzleti életben találjuk.) Megköszöntem neki a lehetőséget, hogy ott lehetek, s mintegy tréfából megjegyeztem, talán én vagyok itt az első magyar, mire ő: - Hogy gondolja? Kun Béla, ő az első! - Az más, gondoltam, az ezüst is szépen csillog; mindazonáltal Kun Béla akár ott is maradhatott volna! (Egy évvel később, 1991 májusában láttam Tomszk egyik szép épületén a Kun Béla tiszteletére készített márványtáblát, amely arról tudósított, hogy a nemzetközi munkás- mozgalom, a szociáldemokrácia nagy alakja abban a házban alapított meg valamilyen szibériai forradalmi szövetséget.)

Tomszki kapcsolataink jól alakultak. 1991-ben mintegy öt hetet töltöttem a tomszki és novoszibirszki kollégák jóvoltából Nyugat-Szibériában. (Viszonzásul ők is jártak Pécsett, majd — amikor Szombathelyre költöztem — Szombathelyen is, ösztöndíjjal, konferenciákon.)

1991-ben a Komifóld fővárosából, Sziktivkárból utaztunk néhányan Tomszkba. Sziktivkarban nagy nemzetközi konferencia volt az Arktika témaköréből - nyelvészek, régészek, szociológusok, környezetvédők és mások tartottak előadásokat, Norvégiától Kanadáig a világ számos országából összegyűlt kutatók. (Az anyag egy részét a Berzsenyi Dániel Főiskola Uralisztikai

222