Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - Pusztay János: Szibériai napló

kor pontban 14 órakor megcsörren a telefon: Szmirnov. Megismétli a meghívást, ezt én újra elfogadom, s kérem, küldje el a rektor címére a nekem szóló hivatalos meghívót. Meglesz, mondta, majd megegyeztünk, hogy 11 nap múlva, kedden reggel a moszkvai géppel megérkezem Tomszkba. (Én még aznap este elutaztam busszal Rigába, ahonnan hétfőn délben érkeztem vissza Tartuba, majd némileg átpakolva a bőröndömet, délután Tallinnba mentem, mivel másnap előadást tartottam az Akadémia Nyelv és Irodalomtudományi Intézetében [ez akkor még közös intézet volt].)

Szerdán délelőtt éppen készülődtem vissza Tartuba, amikor az intézet külügyi titkárságán csörög a telefon, Tartuból közük, hogy megérkezett Tomszk- ból a meghívóm. A következő autóbusszal küldik Tallinnba (óránként jártak a buszok, az autóbuszvezetők rutinszerűen látták el a „futár” szerepét - ez volt a leggyorsabb összeköttetés a két város között). A meghívót a tartui rektor támogató levelével azért kellett Tallinnba küldeni, mert a belügyi szervektől (ez volt az OVIR = Külföldieket Ellenőrző Hivatal) engedélyt kellett kapnom az Észtországból való ki- és a Tomszkba történő beutazásra. Én azonban ezt már nem tudtam megvárni, így ott hagytam az útlevelemet az intézetben, a külügyi titkár kikísért az autóbusz-állomásra, megvárta a következő tartui buszt, átvette a sofőrtől a küldeményt, s az útlevelemmel együtt elvitte az OVIR-ba. Kapcsolatainak köszönhetően csütörtökön megvolt az engedély, amit Tonu Seilenthal, az intézet Tartuban lakó akkori igazgatója csütörtökön éjjel meghozott Tartuba s péntek reggel mindent átadott nekem.

Meg kellett tehát szervezni az utazást. Még pénteken felhívtam moszkvai nagykövetségünket, ahol egy korábbi Művelődési Minisztérium-beli kollégámtól kértem segítséget a tomszki repülőjegy beszerzésében, nem lévén ez egyszerű dolog. Annyit meg tudott ígérni, hogy hétfőn reggel kijön elém a pályaudvarra, a többit majd meglátjuk.

Vasárnap este vonatom elindult Tartuból a Moszkova reá meneh hodu utu reá. Egy szemhunyás nem sok, annyit sem tudtam aludni, ennek megfelelő állapotban érkeztem meg a birodalom fővárosába. Ismerősöm némi késéssel érkezett, várt viszont egy néprajzos kolléga a Szovjet Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetétől - őt a tomszkiak szervezték be fogadásomra. Ezen túlmenően semmit nem tudott, fogalma sem volt, mitévő legyen, s egyáltalán.

Megpróbáltuk kideríteni, hogyan lehetne még aznap estére repülőjegyhez jutni Tomszkba. Megtudtuk, hogy a Pavlovkára kell menni, ez egy városközpontban lévő utca, ahol az egyetlen olyan Intourist iroda található, ahol külföldiek menetjegyet vásárolhatnak. Mire odaértünk, éppen bezárták - ebédszünet, s az senkit sem érdekelt, hogy több száz ember esetleg még aznap este utazni akar. Egy óra múlva nyitották ki újra. A pénztárteremben számos pénztárablak volt, de csak kettőt nyitottak ki. Azt sikerült megtudni, hogy a tomszki járat éjfélkor indul a Domogyedovo repülőtérről, de azt még a diplomata útlevél segítségével sem tudta kollégám kideríteni, van-e egyáltalán hely az aznapi járatra. (Ha kiderül, hogy nincs, legfeljebb átíratom a péntekre szóló MALÉV-jegyet, s a tervezettnél néhány nappal korábban hazautazom.)

Beálltunk az egyik sorba. Itt még Murphy híres törvénye sem érvényesült: a másik sor sem haladt. Eltelt egy óra, s mindkét sorban egy-két főt sikerült kiszolgálni. Én a 18. voltam a sorban, s úgy számoltam, hogy ilyen ütemben másnap este akár már rám is kerülhet a sor - lévén, hogy az iroda este hatkor

220