Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Láng Gusztáv: Egy kritikai kiadás margójára
LÁNG GUSZTÁV Egy kritikai kiadás margójára Súlyos - és egyre nehezebben leróható - adósságai vannak a magyar szövegkutatásnak a XX. század nagy szerzőivel szemben. Hogy a legkirívóbbal — és a legérthetetlenebbel - kezdjem: 82 évvel Ady Endre halála után még mindig nincs kezünkben összes költeményeinek kritikai kiadása, holott a diktatúra idején kialakított szocialista kánon (s az ezt kidolgozó irodalomtörténészek) szerint ő volt a XX. századi polgári demokratikus forradalom nagy költője, ,kapocs” Petőfi polgári és József Attila szocialista forradalmisága között. Ennek megfelelően kritikai kiadásának előkészítésére volt pénz és munkaerő; akadémiai kutatócsoport dolgozott az életmű sajtó alá rendezésén, melynek zárókötetei azonban mindmáig nincsenek sehol. Ha ilyen sorsra jutott a diktatúra által (is) elismert nagyságok életműve, mire számíthattak a hivatalos kultúrpolitika képviselőitől fanyalogva, vagy éppen ellenségesen nézett (nem olvasott!) szerzők? Ezek között is elsősorban a Nyugat első nemzedékéhez tartozók? Közülük kettőnek - Juhász Gyulának és Tóth Árpádnak - jelent meg kritikai kiadása, mindkettő mondhatni lokál- patrióta indíttatású, hiszen a Juhászt kiadó Paku Imre szegedi, a Tóth Árpádot sajtó alá rendező Kardos László debreceni volt; mindketten bebizonyították, hogy adott esetben az egyszemélyes jószándék képes annyira (vagy többre), mint az ötvenes években annyit magasztalt „kollektív munka”. A képhez azonban az is hozzátartozik, hogy Juhász Gyula néhány, az 1919-es ellenforradalom idején a megtorlások ellen szót emelő verséért, Tóth Árpád pedig Az új istenért „forradalommal rokonszenvező” minősítést kapott, s ez köny- nyítette meg összes műveik nyomdába kerülését. így szembeállíthatok lettek azokkal a „ny ugat os okkal”, akiknek politikai rokonszenvét nem bírta a baloldal, s akik ugyanakkor a két világháború között kialakult „nyugatos” kánon szerint fontosságban, súlyban „megelőzték” a két említettet. Kosztolányi és Babits volt elsősorban ezen ideológiai indíttatású kánon-átrendezés áldozata; akik az ötvenes években végeztük az egyetemet, szellemi rémtörténeteket mesélhetnénk azokról a kísérletekről, melyek e két szerző kiiktatására irányultak a magyar irodalomból. Ez különösen Babitsra érvényes. A befogadás-történet különleges - és tanulságos — tárgya és iránya lesz annak kiderítése a kelet- és közép-európai irodalmakban, hogy milyen irodalmon kívüli okok határozták meg a politikai (és irodalmi) baloldal értékítéleteit, s hogy megszerezvén a politikai hatalmat, hogyan érvényesítették ezeket - ugyancsak „irodalmon kívüli”, mondhatnám rendőri - eszközökkel az eladdig „természetes” (legalábbis túlnyomórészt természetes, hiszen az említett „irodalmon kívüli” tényezők valamilyen sze177
