Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Láng Gusztáv: Egy kritikai kiadás margójára

repet minden kánonképzésben játszanak), azaz irodalmon belüli folyamatként történő kánonalakításban. A visszahatás a Babits-kutatás elakadása volt, s különösen a kritikai kiadás újra s újra történő elnapolása, mivel az említett ideologikus kánon fenntartói nem tartották kívánatosnak valamennyi Babits-szöveg hozzáférhetővé tételét. A költő összes verseinek és prózai munkáinak folyamatos kiadására csak a hatvanas és a hetvenes években került sói’, de gondosan ellenőrzött, helyenként „delfinizált”, azaz szövegcsonkított formában, ami eleve kizárta a szövegkritikai sajtó alá rendezést.

Bármilyen furcsának tűnik, a rendszerváltás utáni időszak sem hozott minden tekintetben örvendetes változást a kritikai Babits-kiadás tekintetében. Egyrészt azért, mert a kánonképzés részben ugyancsak „irodalmon kívüli” erővonalai ismét kedvezőtlenül alakultak szerzőnkre nézve, amennyiben a „posztmodern” szemléletű értékrendben életműve ismét kiszorult az érvényes kánon középpontjából (azért magyarázom ezt részben „irodalmon kívüli” tényezők hatásával, mert a napjainkban végbement [és zajlói gyors és radikális átértékelésekben a szigorúan elméleti és értékelvi szempontok érezhetően az irodalompolitika hatalomszerző és -megtartó tendenciáival keverednek), ami azt jelenti, hogy a Babits-kutatással foglalkozók jóval kevésbé számíthatnak szakmai elismerésre és ennek megfelelő pozíciókra, mint az újjáalakított kánon alapértékeire összpontosítok. Ez vonatkozik a kritikai kiadásra mint tudományos műfajra is, melyet kötődése a pozitivista-neopozitivista módszerekhez eleve másodrangúvá tesz a jelenleg „paradigmatikusnak” minősített irodalomtudományos irányokhoz képest.

Aminek következménye, hogy egy ilyen sui generis hosszú távú programhoz jóval nehezebb hivatott munkatársakat találni, mint a gyorsabb érvényesülést kínáló elméleti feladatokhoz. De a sajtó alá rendezendő corpus várható terjedelme (és várhatóan veszteséges volta) is inkább riasztó, mint vonzó a haszoncélú kiadók szemében, mecénást (szponzort) pedig szintén nehezebben talál az ilyen „segédtudományos” tevékenység, mint a közérdeklődést zajosan lekötő, feltűnést polémiák sodrában keltő posztmodern teoretizálás.

A kritikai kiadás hasznáról épp ezért kevés szó esik. Talán azért, mert hozadéka nem közvetlen és nem látványos. Mint például az, hogy lerakja a majdani népszerű, nagyközönségnek szánt kiadások alapját. Már említettem, hogy sok „polgári” szerzőtársához hasonlóan Babits művei is „posztumusz” cenzúrázás áldozatául estek, ezért megbízható alapszöveg a jövendő kiadások számára alig áll rendelkezésünkre. Mint számos újabb példa bizonyítja, a magyar könyvkiadók minél gazdaságosabb könyvgyártásra törekedvén, az olvasó által nem érzékelt munkafolyamatokat lehetőleg „megtakarítják” a sajtó alá rendezés során. Ilyen a hiteles szöveg megkeresése, ellenőrzése, a szövegek összevetésének hosszadalmas és ezért költséges munkája. Tapasztalhatjuk, hogy a két világháború közötti regényirodalom számos újrakiadása a korábban „cenzúrázott” példányok alapján történik, tovább örökítve a rendszerváltás előtti „ideologikus kánon” korántsem szívderítő emlékeit. Ennek csakis az illető művek megbízható kritikai kiadása vethet véget. Ma, amikor a magyar „kulturális örökségnek” külön minisztériuma van, igazán ideje lenne belátni, hogy a ,kulturális örökséggel” kapcsolatos legfontosabb teendő ennek az örökségnek a begyűjtése és bármikor felhasználásra kész „tárolása”, azaz iroda178