Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Kiss Gy. Csaba: Találkozásaim

interjúban hangsúlyozta annak a kulturális, többnyelvű közegnek a jelentő­ségét, amely gyermek- és iskoláséveiben formálta: nagyapám Bakabányán tanítóskodott, ahol a három nyelv — a szlovák, a magyar és a német - hasz­nálata mindennapos volt, mint akkor a bányavárosokban és azok környékén általában”. Erről a tájról, szülőföldjéről mindig szívesen mesélt, s illúziók nélkül szem­lélte ennek a vidéknek a sorvadását a hetvenes években, aminek kiáltó példája volt iskolavárosának, a páratlan fekvésű, varázslatos Selmecbányának pusz­tulása. Szomorúan hallgatta, amikor 1974-ben beszámoltam neki ari’ól - tudni való, hogy teológiát végzett és rövid ideig evangélikus lelkészként is szolgált -, hogy két kéz is elegendő ahhoz, hogy összeszámlálják az akkor Selmecbá­nyán konfirmált fiatalokat. Pozsonyban ott lakott valahol a Védcölöp utca fölött, s gyakran lehetett látni a Szárazvám sarkán a Stefánia kávéházban. Minden további nélkül asz­talához lehetett lépni, mindig örült a magyar szónak. Bírálóan emlegette a fiatal szlovák írónemzedéket, hogy alig van köztük olyan, aki tud magyarul, s akkor is - így mondta -, legfónnebb csak makognak. Világosan látta, mek­kora értékveszteség, legyen benne bármennyi törvényszerűség, hogy a szlovák szellemi élet részben tudatosan, részben a nyelvi különbözőséget kihasználva eltávolodott az egykori közös haza kulturális örökségétől. A félreértést elke­rülendő tegyük hozzá zárójelben: Magyarországon pedig ezt az örökséget so­kan hajlamosak mindmáig kizárólag magyarnak tekinteni. Emil bátyánk Budapesten végképp elemében volt. Nagy örömmel fogadott bennünket, fiatal magyar értelmiségieket, akik kisebb csoportban járultunk elé dedikáltatni könyvét a Madách Kiadó sátránál. Négyen-öten lehettünk, irodalmárok, történészek, Közép-Európa bizakodó hívei; amikor még se híre, se hamva nem volt régiónk nyolcvanas évekbeli nyugati divatjának. Elhívtuk kávézni, s valahogy a Belvárosban kerengtünk, a Károlyi-kert és az Egyetemi templom környékén. Arra hívta fel a figyelmünket, mennyire hasonlít a város­nak ez a része Párizshoz, s erre a megjegyzésére csak tétován bólogattunk; tudtuk, hogy számára Adyéhoz, Illyés Gyuláéhoz mérhető élmény a francia főváros, nekünk pedig csupán a vágyakozás és az irodalomtörténet városa le­hetett akkor. Visszacsöngenek fülemben felföldi ejtésű - Hrúz Mária beszélhette így nyelvünket - magyar szavai, ahogy például Adyt szavalta az 1910-es, 1920-as évek modorában. Zavarba jött az ember, amikor hosszú részleteket idézett ma­gyar költőktől, s nemcsak a Nyugat nagy nemzedékét és kortársait ismerte, hanem az ifjabb generációk számos lírikusát is. Benne élt a magyar irodalom élő áramában, mintha 1918-as magyar érettségi feleletét - újabb irodalmun­kat kérdezték tőle - folytatná, öt vagy hat évtizeddel később is. A szlovák iro­dalom XX. századi klasszikusa, s része a mi kulturális örökségünknek. Egy kihunyó hagyományra emlékeztet. 176

Next

/
Thumbnails
Contents