Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Kiss Gy. Csaba: Találkozásaim

interjúban hangsúlyozta annak a kulturális, többnyelvű közegnek a jelentőségét, amely gyermek- és iskoláséveiben formálta: nagyapám Bakabányán

tanítóskodott, ahol a három nyelv — a szlovák, a magyar és a német - használata mindennapos volt, mint akkor a bányavárosokban és azok környékén általában”.

Erről a tájról, szülőföldjéről mindig szívesen mesélt, s illúziók nélkül szemlélte ennek a vidéknek a sorvadását a hetvenes években, aminek kiáltó példája volt iskolavárosának, a páratlan fekvésű, varázslatos Selmecbányának pusztulása. Szomorúan hallgatta, amikor 1974-ben beszámoltam neki ari’ól - tudni való, hogy teológiát végzett és rövid ideig evangélikus lelkészként is szolgált -, hogy két kéz is elegendő ahhoz, hogy összeszámlálják az akkor Selmecbányán konfirmált fiatalokat.

Pozsonyban ott lakott valahol a Védcölöp utca fölött, s gyakran lehetett látni a Szárazvám sarkán a Stefánia kávéházban. Minden további nélkül asztalához lehetett lépni, mindig örült a magyar szónak. Bírálóan emlegette a fiatal szlovák írónemzedéket, hogy alig van köztük olyan, aki tud magyarul, s akkor is - így mondta -, legfónnebb csak makognak. Világosan látta, mekkora értékveszteség, legyen benne bármennyi törvényszerűség, hogy a szlovák szellemi élet részben tudatosan, részben a nyelvi különbözőséget kihasználva eltávolodott az egykori közös haza kulturális örökségétől. A félreértést elkerülendő tegyük hozzá zárójelben: Magyarországon pedig ezt az örökséget sokan hajlamosak mindmáig kizárólag magyarnak tekinteni.

Emil bátyánk Budapesten végképp elemében volt. Nagy örömmel fogadott bennünket, fiatal magyar értelmiségieket, akik kisebb csoportban járultunk elé dedikáltatni könyvét a Madách Kiadó sátránál. Négyen-öten lehettünk, irodalmárok, történészek, Közép-Európa bizakodó hívei; amikor még se híre, se hamva nem volt régiónk nyolcvanas évekbeli nyugati divatjának. Elhívtuk kávézni, s valahogy a Belvárosban kerengtünk, a Károlyi-kert és az Egyetemi templom környékén. Arra hívta fel a figyelmünket, mennyire hasonlít a városnak ez a része Párizshoz, s erre a megjegyzésére csak tétován bólogattunk; tudtuk, hogy számára Adyéhoz, Illyés Gyuláéhoz mérhető élmény a francia főváros, nekünk pedig csupán a vágyakozás és az irodalomtörténet városa lehetett akkor.

Visszacsöngenek fülemben felföldi ejtésű - Hrúz Mária beszélhette így nyelvünket - magyar szavai, ahogy például Adyt szavalta az 1910-es, 1920-as évek modorában. Zavarba jött az ember, amikor hosszú részleteket idézett magyar költőktől, s nemcsak a Nyugat nagy nemzedékét és kortársait ismerte, hanem az ifjabb generációk számos lírikusát is. Benne élt a magyar irodalom élő áramában, mintha 1918-as magyar érettségi feleletét - újabb irodalmunkat kérdezték tőle - folytatná, öt vagy hat évtizeddel később is. A szlovák irodalom XX. századi klasszikusa, s része a mi kulturális örökségünknek. Egy kihunyó hagyományra emlékeztet.

176