Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Kiss Gy. Csaba: Találkozásaim
KISS GY. CSABA Találkozásaim Emil Bolesláv Lukác Több mint két évtizeddel ezelőtt, nem sokkal halála után olyasmit írtam egy hazai folyóiratban, hogy szellemi örökségéért magyarok és szlovákok egyaránt felelősek vagyunk. Figyelmeztető jelnek éreztem 2000 novemberében születésének 100. évfordulóját. Lehetséges, hogy az én tájékozódásom volt hiányos, mindenesetre Magyarországon nem találtam nyomát a megemlékezésnek. Még olyan kulturális műhelyről is hallottam, ahol értetlenkedve kérdezték, ki is az az Emil Bolesláv Lukác. Nem mintha nem lennének kitéve az írói életművek az utókor hullámzó érdeklődésének, a mindenkori kánon olykor lassú, máskor gyors változásainak. Azt is jól tudhatjuk, milyen kacskaringós szokott lenni nálunk a szomszédos irodalmak befogadási útja. Mégis elgondolkodtató, hogy a nemzetközi érvényesülés kapuit kereső magyar irodalom mily csekély jelentőséget tulajdonít közép-európai fogadtatásának. Annak idején sokan megírták Lukácról, hogy az Ady-nemzedék és a XX. századi magyar költészet szlovák tolmácsolásában elévülhetetlenek az érdemei. Műfordítóként, irodalmi publicistaként jelentős mértékben hozzájárult a szlovákok magyar irodalomképének a formálásához. Persze nem tehette volna, ha nem tartozott volna a szlovák irodalom első vonalába, ha nem lett volna a 20-as évektől a szlovák líra meghatározó alakja. Olyan irodalmár, akinek életeleme a közvetítés nemzedékek, irányzatok, szellemi áramlatok és nemzeti irodalmak között. A közép-európai irodalmiság szószólója volt és a mindennapi kapcsolatok építője - évtizedeken keresztül. Hiába kutatok emlékeim között, nem tudom fölidézni, mikor találkoztam vele először. A pozsonyi írószövetség fogadásán, amikor — talán 1971-ben - bennünket, magyarokat maga köré gyűjtött, vagy a pesti Fészek Klub rendezvényén, ahol Ady-élményéról beszélt. Fontosnak tartotta a személyes ismeretségeket — kit ne ismert volna az akkori magyar költők közül? —, szívesen jött Magyarországra. Nem a kommunista kor protokolláris, következésképpen üres és semmitmondó kapcsolatépítői közé tartozott. Hitt a költészet és a személyes találkozások jelentőségében, abban, hogy van mit mondania magyaroknak és szlovákoknak a közvetítés értelméről. Mintha élete utolsó éveiben - az irodalmi sikerek és politikai mellőzés évtizedei, a század történelmének néhány nagy fordulata után - jóval megértőbben tekintett volna vissza az őt nevelő és szellemi pályára indító 1918 előtti Magyarország világára. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején nem egy 175
