Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Gyürky Katalin: Az Istenember küldetése Vlagyimir Szolovjov művészetében

Apollón ihletett papjának feladatait sem volt képes átvenni a világ jelenték­telen gyermekeinek egyike. Puskin ugyan ezt a kettó'sséget is érezte, meg­értette, hogy a múzsa szolgálata nem tűri a semmittevést, felemelkedett ugyan a keresztény világnézet magasságába, de saját jelentéktelenségének ál­dozataként vissza is esett ebbó'l a magasságból. Az apollói ihlet magasából egyrészt az idealizáció nélküli valóságos hölgy húzta vissza, másrészt saját önszeretete és haragja. Vagyis két olyan tényező', amely megakadályozta ab­ban, hogy szolovjovi értelemben váljék emberfelettivé. Hiszen Puskin az idea­lizáció nélküli valóságos hölggyel házasságot kötve és ezáltal családapává vál­va Erósznak - csakúgy, mint Platón - csupán az alsóbbrendű feladatát telje­sítette. így azonban a házasságának köszönhetően a valós társadalmi közeg­ben maradt, ahol kettős személyiségéből adódóan végig érzékelte saját zseni­alitását, ennek feladatát viszont ebben a közegben nem tudta végrehajtani. Ráadásul ezt a zsenitudatát a társadalom felé nem a zsenitől elvárható alázat­tal, hanem büszke magatartásával, egoizmusával közvetítette, és Szolovjov szerint ez a magatartása okozta a halálát is. Hiszen az a társadalmi közeg, amelyben házassága révén kénytelen volt mozogni, egyáltalán nem nézte jó szemmel ezt az egoista, büszke magatartást, és ezt ki is nyilvánította a költő felé. Puskin pedig, aki nem volt képes keresztényi magasságból szemlélni eze­ket az ellene folyó intrikákat, vagyis nem tudott alázatos maradni, szatirikus versekben nyilvánította ki haragját az őt ért vádak ellen. Tehát bukását nem a Nietzsche-követők által felvázolt lehetőség okozta - amely szerint Puskint, mint a pogány életszeretet és új hőskultusz hirdetőjét nem értette volna meg az alatta álló tömeg - hanem büszke, gőgös magatartása, amelyet az őt ért vádak elleni haragjának kinyilvánítása még ellenszenvesebbé változtatott ab­ban a társadalmi közegben, amely méltatlan volt ugyan hozzá, de amelyen ő maga sem akart igazán felülemelkedni. És Szolovjov egy ilyen Puskin elleni személyes intrika eredményeként lát­tatja azt a párbajt is, amely végül a költő halálát okozta. S hogy miért tekint­hető ez a halál tragédia helyett az éppen jókor jött isteni gondviselés megnyil­vánulásának, arra Szolovjov két - egymással összefüggő - magyarázattal szol­gál. Egyrészt úgy véli, hogy Puskin egy hozzá méltatlan tettnek, a párbajban elkövetett gyilkosságnak a lelkében hordozott terhével már végképp nem lett volna képes az isteni poézis fényének szent áldozatát meghozni; ezzel a tettel teljesen elzárta magától azt a lehetőséget, hogy küldetéséhez, zsenialitásához méltó költészeti magaslatra emelkedjék. Másrészt, és ebből következően Pus­kin, miután érzékelte tettének súlyát, a lelki újjászületés lehetséges két útja közül csak a második lehetőség volt számára a megoldás. Vagyis nem az az út, amely egy belső áttörés útján legyőzi az aljas vonzódásokat, és elvezeti az embert az alázathoz, hanem az életbeli katasztrófa útja, a halál, amely meg­szabadítja lelkét ettől az erőn felüli tehertől, és legyőzi benne a szenvedést. Amely meg is történt, hiszen megváltó halála előtti utolsó pillanataiban a köl­tő - a kortársak visszaemlékezése szerint - ki is békiilt sorsával, elhibázott életével. Tehát Puskin számára a tragédiát igazán az okozta volna, ha ilyen múlt­tal, ilyen teherrel a lelkében életben kellett volna maradnia, a mások által tragédiának, Szolovjov szerint viszont megváltásnak tekinthető, az isteni 1076

Next

/
Thumbnails
Contents