Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Gyürky Katalin: Az Istenember küldetése Vlagyimir Szolovjov művészetében
Apollón ihletett papjának feladatait sem volt képes átvenni a világ jelentéktelen gyermekeinek egyike. Puskin ugyan ezt a kettó'sséget is érezte, megértette, hogy a múzsa szolgálata nem tűri a semmittevést, felemelkedett ugyan a keresztény világnézet magasságába, de saját jelentéktelenségének áldozataként vissza is esett ebbó'l a magasságból. Az apollói ihlet magasából egyrészt az idealizáció nélküli valóságos hölgy húzta vissza, másrészt saját önszeretete és haragja. Vagyis két olyan tényező', amely megakadályozta abban, hogy szolovjovi értelemben váljék emberfelettivé. Hiszen Puskin az idealizáció nélküli valóságos hölggyel házasságot kötve és ezáltal családapává válva Erósznak - csakúgy, mint Platón - csupán az alsóbbrendű feladatát teljesítette. így azonban a házasságának köszönhetően a valós társadalmi közegben maradt, ahol kettős személyiségéből adódóan végig érzékelte saját zsenialitását, ennek feladatát viszont ebben a közegben nem tudta végrehajtani. Ráadásul ezt a zsenitudatát a társadalom felé nem a zsenitől elvárható alázattal, hanem büszke magatartásával, egoizmusával közvetítette, és Szolovjov szerint ez a magatartása okozta a halálát is. Hiszen az a társadalmi közeg, amelyben házassága révén kénytelen volt mozogni, egyáltalán nem nézte jó szemmel ezt az egoista, büszke magatartást, és ezt ki is nyilvánította a költő felé. Puskin pedig, aki nem volt képes keresztényi magasságból szemlélni ezeket az ellene folyó intrikákat, vagyis nem tudott alázatos maradni, szatirikus versekben nyilvánította ki haragját az őt ért vádak ellen. Tehát bukását nem a Nietzsche-követők által felvázolt lehetőség okozta - amely szerint Puskint, mint a pogány életszeretet és új hőskultusz hirdetőjét nem értette volna meg az alatta álló tömeg - hanem büszke, gőgös magatartása, amelyet az őt ért vádak elleni haragjának kinyilvánítása még ellenszenvesebbé változtatott abban a társadalmi közegben, amely méltatlan volt ugyan hozzá, de amelyen ő maga sem akart igazán felülemelkedni. És Szolovjov egy ilyen Puskin elleni személyes intrika eredményeként láttatja azt a párbajt is, amely végül a költő halálát okozta. S hogy miért tekinthető ez a halál tragédia helyett az éppen jókor jött isteni gondviselés megnyilvánulásának, arra Szolovjov két - egymással összefüggő - magyarázattal szolgál. Egyrészt úgy véli, hogy Puskin egy hozzá méltatlan tettnek, a párbajban elkövetett gyilkosságnak a lelkében hordozott terhével már végképp nem lett volna képes az isteni poézis fényének szent áldozatát meghozni; ezzel a tettel teljesen elzárta magától azt a lehetőséget, hogy küldetéséhez, zsenialitásához méltó költészeti magaslatra emelkedjék. Másrészt, és ebből következően Puskin, miután érzékelte tettének súlyát, a lelki újjászületés lehetséges két útja közül csak a második lehetőség volt számára a megoldás. Vagyis nem az az út, amely egy belső áttörés útján legyőzi az aljas vonzódásokat, és elvezeti az embert az alázathoz, hanem az életbeli katasztrófa útja, a halál, amely megszabadítja lelkét ettől az erőn felüli tehertől, és legyőzi benne a szenvedést. Amely meg is történt, hiszen megváltó halála előtti utolsó pillanataiban a költő - a kortársak visszaemlékezése szerint - ki is békiilt sorsával, elhibázott életével. Tehát Puskin számára a tragédiát igazán az okozta volna, ha ilyen múlttal, ilyen teherrel a lelkében életben kellett volna maradnia, a mások által tragédiának, Szolovjov szerint viszont megváltásnak tekinthető, az isteni 1076