Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Gyürky Katalin: Az Istenember küldetése Vlagyimir Szolovjov művészetében

sedés létrejöhessen, és teljes igazsággá alakulva Istenemberré változtassa az embert.

A büszkeséggel ugyanis - ahogyan arra Lermontovval kapcsolatban már részben utaltam - Szolovjov szerint nem, csak annak ellentétével, az alázatos magatartással valósíthatja meg az ember az öntökéletesedést. Erről Szolovjov a Nietzsche ősatyjának tekintett Lermontovval kapcsolatban így fogalmaz:

,A büszkeségről és az alázatról szólva teljesen reálisan és utilitáriusan gondolkodom. A büszkeség azért a rossz gyökere és a legfőbb halálos bűn az isteni terminológia szerint, mert ez a lélek olyan összetevője, amely lehetetlenné tesz mindenféle tökéletesedést és emelkedést. (...) Az alázat azonban az erény alapját képezi az ember számára, mert felismerve saját tökéletlenségét, ez egyenesen előidézi a tökéletesedésre való igényt és erőfeszítést. Más szóval, a büszkeség a legfőbb feltétele annak, hogy az ember soha ne váljon ember- feletti emberré, és emiatt azt kell mondanunk, hogy a zsenialitás az alázathoz van kötve, a zseninek pedig emberfeletti emberré kell válnia.”23

Lermontov pedig nemcsak a mások megvetése és lenézése miatt képviseli az emberfeletti ember Szolovjov szemében elítélendő, hamis nietzschei útját, hanem amiatt is, mert egoizmusával, büszkeségével képtelen a másik emberre úgy tekinteni, mint akinek hozzá hasonló értékei vannak. Büszkesége miatt Lermontovot Szolovjov szerint a kegyetlenség démona vezérli, amely kegyetlenség kezdetben csak az állatok kínzásában nyilvánul meg, később azonban nem kíméli az embereket sem. S mivel Lermontovban a szerelem sem jelentkezhetett tiszta formájában, így nem volt, ami legyőzze egoizmusát, büszkeségét, és emiatt a szerelemben is csak a kéjvágy démonának engedelmeskedhetett.

Lermontovot tehát a nietzschei hamis emberfelettiség két összetevője, a mások lenézése, valamint a büszkeség eleve elzárja attól a lehetőségtől, hogy szolovjovi értelemben lépjen rá az istenemberséghez vezető öntökéletesedés útjára. Szolovjov azonban az orosz irodalom egyik legnagyobb alakját, Puskint is ebből a nézőpontból ítéli meg, s Platónhoz hasonlóan ezzel a költővel kapcsolatban is bebizonyítja, hogy Oroszország géniusza, ha letér az Isten által neki szánt útról, azzal megakadályozza saját Istenemberré válását.

Szolovjov Puskinról először 1897-ben, az Európai Hírmondóban megjelent Puskin sorsa című tanulmányában nyilatkozott. Ebben az írásban nemcsak a saját, a publikum számára mély megdöbbenést keltő kritikáját fogalmazza meg, nemcsak azt fejti ki, hogy Puskin miért nem volt képes istenemberi küldetését teljesíteni, hanem a Puskint a nietzschei értelemben emberfelettinek tartó kortársai véleményével is erőteljesen szembehelyezkedik.

Ami nem véletlen, hiszen igaz, hogy Szolovjov az istenemberi küldetés be- teljesítőjét nem találja meg Puskinban, de emellett - a nietzschei tanokat erőteljesen kritizálva - nem engedheti meg azt sem kortársainak, hogy egy olyan egyszerű logikai levezetéssel világítsanak rá Puskin jelentőségére, mint a következő: A nagy poétának a nietzschei ideát kell megtestesítenie, és mivel Puskin nagy poéta volt, ebből következően Puskin a nietzschei ideát testesítette meg.”21

És főleg azért nem engedheti ezt meg, mert Puskinban a nietzschei emberfelettiséget kereső kortársak ezt az érzésüket olyan megállapításokkal kívánják alátámasztani, amelyek teljesen ellentétesek a szolovjovi emberfelet1074