Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Gyürky Katalin: Az Istenember küldetése Vlagyimir Szolovjov művészetében

meg a méltó emberi halált, tovább és magasabbra csak az tud menni, aki birtokolja az erőt az örök élethez a feltámadás révén.”21

Az emberfelettivé, az Istenemberré váláshoz tehát a halhatatlansággal lehet eljutni, ezt a halhatatlanságot pedig - mint láttuk - csak a tiszta, tökéletes szerelemben lehet elérni. Ennek a szerelemnek azonban van még néhány olyan sajátossága, amelyet nemcsak önmaga miatt érdemes megemlíteni, hanem azért is, hogy néhány - később bemutatásra kerülő - Szolovjov által kritizált költő esetében megértsük: az ő tökéletesedésük a szerző szerint miért nem következhetett be.

Ahogyan arra Mocsulszkij rámutat, Szolovjovra a szerelmi teóriájának kidolgozásakor Platón mellett és azzal együtt erőteljesen hatott Franz Bader filozófiája. „Bader művészetében — írja Mocsulszkij — a szerelemben megvalósuló idealizációnak az elképzelése megdöbbentő egybeesést mutat Szolovjov koncepciójával. Ebből a magasabb (vallási) nézőpontból - olvasható a német filozófusnál - a nemi szerelem olyan természetes fantazmagóriájának tárul fel a tartalma, amelynek köszönhetően a szerelmesek egymás számára gyönyörűbbnek, kedvesebbnek, tökéletesebbnek és jobbnak tűnnek, mint amilyenek a valóságban. Ezt a rajongást, illetve ezt a megbűvölést mint a szerelem idealizálását kell átvennie a szerelmeseknek úgy, mint ösztönző kihívást, vagy az abban lefektetett idea reális és belső megvalósítására való felszólítást, amely egy varázstükörben mutatkozik meg, mint prófétai fantazmagória. Eközben azonban a szerelmesek általában erőtlennek mutatkoznak ahhoz, hogy megtartsák ezt a tűnő ábrázatot, amely egy szürke felhő mögé rejtőzik, és a varázstükör, amely a szerelmesek kezében marad, csak arra szolgál, hogy felfedezzék abban egymás valódi ábrázatát, és ezáltal egymás iránti hiú, értelmetlen szerelmüket.”22

Mocsulszkijnak abban kétségtelenül igaza van, hogy Baderhez hasonlóan Szolovjov koncepciójában is megtalálható az idealizáció: a szerelmes Szolovjov szerint sem azt látja a szerelmében, amit mások. Azonban Szolovjov azzal egyáltalán nem ért egyet, hogy a látszatnak az elmúltával a szerelmeseknek ki kell ábrándulniuk egymásból. Nem fogadja el, hogy a középkorban Don Qui- joténak is ez volt az egyetlen esélye. Hiszen Szolovjovnál a tökéletes szerelemben az idealizáció egyáltalán nem szubjektív illúzió, hanem mély misztikus szemlélet. Ez a szerelem a másik emberben Isten képét láttatja meg velünk, amit nem elég gyönyörű képként szeretni, hanem át kell azt alakítani egy tőle eltérő valósággá, vagyis Isten ábrázatának a materiális emberben történő testi-lelki feltámasztási folyamata csak általunk, az emberen keresztül történhet meg. Ezáltal — vagyis a másikban az Isten ábrázatát megpillantva és azt emberivé alakítva - a szerelem arra kényszeríti az embert, hogy felismerje: saját feltétlen jelentőségén kívül más feltétlen jelentőségek is léteznek. Tehát a szerelem, amellett, hogy megadja a halhatatlanság lehetőségét, amely az ember- felettivé válás legfőbb feltétele, megszabadítja az embert a felesleges önszeretettől, egoizmustól és büszkeségtől is.

Attól az egoizmustól és büszkeségtől, amely a nietzschei elv részeként az emberfeletti emberben a mások megvetésével, lenézésével és a fölöttük való uralkodás vágyával együtt szintén cáfolandó Szolovjov szerint — annak érdekében, hogy a nietzschei emberfelettiségben található részigazság, a tökélete1073