Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Varga Virág: Testkönyv

mítottan a gyengeség pozíciójába helyezkedni, zavart lenni. („Őrült beszéd, de van benne rendszer.”)

9. Ha a nőírást azzal vádolják, hogy túlságosan is sok szó esik benne a női testről, és ezáltal nincs igazán szövegben megnyilvánuló nemi különbség, akkor azt lehetne ellenvetésül felhozni, hogy míg a maszkulin beszédmód mindig objektummá teszi a női testet, addig a nőszöveg szétbeszéli. Rábeszélni és szétbeszélni talán nem ugyanaz. Attól persze, hogy a szerző férfi, még beszélhet nőként, s beléphet a Történelembe egy nő férfiként is.

10. De minden hiába. A szétszóratásban önmagunkra találni, hogy lehetne? A vallomás-technika, az elbeszélés, hogyan adhatná vissza a végső csendet? Szövegem gyönyört ígért, egyetlen szuggeszió volt a vágy akarásáról és gyönyörök gyakorlásáról. S íme mi lett belőle? Afáziás beteg, aki a vágy felszabadítása helyett rombolni és törni tanítja a nyelvet/a szöveget. De fáj neki e tehetetlenség, s önmagába zárkózva hallgat el a pusztulást választva, inkább, minthogy nem a te fületeknek való nyelv. Szétszaggatni a testet, szétszaggatni: ha lenne eredetiség, a teremtett vajon kevésbé hasonlítana ekkor a képmáshoz?

11. Engem nem érdekel a hatalom, hogy mint dadog a szexualitás természetéről, hogy diskurzusok rendje mit parancsol a szerelmesre, s hogyan építi fel a vágy belső logikáját. Bennem csupán az idegenség hermeneutikája vág sebet, ahol felszakad az egymást meg-nem-értés, két test egymástól holdtáj-messzesége, mert vérben forgolódnak a testek, és egy becsukott könyvből is néha átszivárog, még ha nem is több mindez mint szivárgó metafora, s az irónia gyors kés, ott ejt sebet, ahol akarom. Hivatássá teszem a testi komikumot.

12. Pesszimizmusról beszélni ott, ahol a nevető nevetése tudatosul? Nem, ott kezdődik az igazi munka: hús és vér vagyok, a Te történeted mindig tragikus, mert elbeszéléssé áll számomra össze, de semmi sem adhat nevetésre nagyobb okot, mint ha széttöröm a tragikum tartóedényét, és az elbeszélés nem berekesztődik, hanem a szövegdarabok sötét éjszakába csapódnak. Az irónia, testemből való test.

13. Sort sor alá húzva haladtam, rajtam egy regény minden pikáns és profán részlete, a test regénye a testről, legjobb értőm talán egy vak lehetne. Ki kellene vájni mindkét szemem — ha már elvesztettem e képességemet —, hogy magam is újra műélvező tudjak lenni. Rendben, átrendeztem a test struktúráját, de talán tudom, mi van odaírva? Letapogatni a felszínt, mégsem, hozzáépíteni valami véglegeset, még egy utolsó simítást, s igazán világnélkülinek lenni. Világnélkülinek lenni, ha már úgy vetettek a világba, mint tenyészni a mégis kifogásra ítélt pikkelyest.

14. Ez már valóban az én éjszakám, a vér és húsé, alkonyattól pirkadatig tart a mulatság. Táncolj, hisztéria, mondd ki: az elfojtás előzi meg a vágyat. Kezem nem köti már logikai bizonyítás, az mondódik az utolsó pillanatban, azt teszi karom, amit akar, ez a tőlem nem-független-akarat. Jaj, nem vagyok én magamon kívül, nem egy távollévőről beszélek, akit csupán az őrület tehet jelenvalóvá, a Másikat, egészen itt vagyok, és én vagyok az, egészen itt, a test. És ezen szöveg-testen úgy vágok rést, hogy elszabaduljon a lét, meleg hullámokban csapjon át rajtam, csapj át, ha113