Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Gyürky Katalin: Az Istenember küldetése Vlagyimir Szolovjov művészetében

amely szintén nem lehetett teljes és végleges hit. Ezért a cél az, hogy a civilizáció — elutasítva a csak az Istenben, illetve csak az emberben való kizárólagos hitet - megértse az emberi személyiség feltétel nélküliségét és isteni jellegét, és kialakítsa azt a vallást, amely az emberben és az Istenben való hit egységén alapszik.

A tökéletes vallásnak, az isteni lényeg teljes feltárulásának az eléréséig Szolovjov a bevezető fázison kívül négy fő fejlődési szakaszt különböztet meg a Tanulmányok az Istenemberségről című munkájának harmadik fejezetében. Ez a négy szakasz a buddhisták aszketizmusa, Platón idealizmusa, a júdai nép monoteizmusa és a hármas egységet hirdető alexandriai tudósok tevékenysége. A bevezető szakaszban, amely még a buddhizmust is megelőzi, az isteni lényeg el van rejtve a világjelenségek mögé, egybefolyik a természettel, még nem különül el attól, és az ember feltétel nélkül hajlik meg ezelőtt az isteni lényeget is magába foglaló természeti világ előtt. Szolovjov ezt a természetes kinyilatkoztatás fázisának nevezi. A bevezető fázis után az isteni lényeg megértésének első szakasza a buddhizmus, amelyben az Isten úgy nyilvánul meg, mint amelyik különbözik a természettől, és úgy nyilatkozik meg, mint annak tagadása. A buddhizmusban tehát az Isten a nagy Semminek tűnik, de ez a tagadás nem egyenlő a nietzschei nihilizmus tagadó, passzív szakaszával, mert tagadó jellege ellenére az eljövendő idő közvetlen megnyilatkozásának azt a pillanatát foglalja magába, amikor a természet és az Isten, a teremtő és a teremtett szétválik. Tehát Szolovjov — filozófiai nézetrendszerének megfelelően - ebben a kezdeti, tagadó formában is a teljes vallás egyik részelemét fedezi fel. A következő fázis, a platonizmus még tovább megy az isteni megnyilatkozást illetően, azzal, hogy látszólag ellentmond a buddhizmusnak. A görögöknél ugyanis az Isten a minden, az általános és nagy lényeg, amely nem a reális valóságban, hanem egy ideális világban van jelen. Azonban Szolovjov szerint ebben a teljességben, ebben a nagy lényegben a görögök nem mutatták meg Isten személyiségét. Megtalálták ugyan az egységet, a teljességet, de nem személyesítették meg azt. Emiatt lényeges a következő fejlődési fázis, a judaizmus, amely úgy ismeri fel az Istent, mint egy tiszta „én”-t, egy feltétel nélküli személyiséget, amely azonban teljesen áthatolhatatlan, és kizár magából minden más önálló létezőt, valamint mindenkitől feltétlen alázatot követel. Tehát a tiszta „én” akarata, amely mentes minden rajta kívül álló ideától, maga az önkény, amely leigázza az emberi személyiséget. Szolovjov azonban ezen a ponton utal arra, hogy a Biblia szerint ez az isteni önkény csak időleges, és az ezt magába foglaló Ószövetség csak átmenet az Újszövetségbe.

Mindezeknek a fokozatoknak a nagyfokú szintézise pedig az alexandriai tudósok munkájának köszönhető. Az alexandriai gondolkodók az isteni út lényegét, a mindent magába foglaló isteni életet a kereszténységben ismerték fel. A kereszténységig tehát a világ csak közeledett Isten helyes értelmezése felé. Alekszandriában viszont Fiion kifejtette a Logoszról, mint az isteni lényegről szóló tanítását, a neoplatonikusok pedig a szentháromságról nyilatkoztak. Az Isten létének lényege, hogy létezése csak úgy képzelhető el, mint konkrét viszony az objektív létezők vagy tartalmak felé. Isten így abszolút, amely mindent magába foglal, de ugyanakkor „én” is, és emiatt a szubjektivitása miatt Szolovjov az Isten lényegét az emberi személyiség hármas tu1067