Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Gyürky Katalin: Az Istenember küldetése Vlagyimir Szolovjov művészetében

leleplezhesse. Erre a tévedésre ugyanis a szerző szerint egyik embernek sincs szüksége. Hiszen a nietzschei elmélet lényege ,p. gyenge és beteg emberek lenézése, az erő és a szépség pogány látásmódja, amely jó előre valamilyen kizárólagos emberfeletti jelentőséget adományoz - először is, magának az egyes embernek, aztán magának a kollektívának is, azoknak, akik a jobbak kisebbségéből lettek kiválasztva, vagyis a legerősebbeknek, a legtehetségesebbeknek, a hatalommal bíróknak vagy a természet urainak, akiknek mindent szabad, mivel akaratuk a többiek számára egy felsőbbrendű törvény”3 - írja Szo- lovjov. Az ő keresztényi látásmódjával teljesen összeegyeztethetetlen a más emberek lenézése, megvetése, a magukat felsőbbrendűeknek érzők alsóbbren- dűekre ráerőszakolt törvénye. Ennek a magatartásnak a tarthatatlanságát Nietzsche személye is alátámasztja, hiszen a szerző szerint Nietzsche nincs birtokában annak a belső, feszült lelkületnek, amellyel képes lenne fölébe emelkedni a hétköznapi életnek, azért, hogy Isten hívására előléphessen. Nietzsche Szolovjov elképzelése szerint túlságosan banális és ártalmatlan ahhoz, hogy komolyan igényt tarthasson az emberfeletti ember megismerésére, erejére és tudására. „Maga Nietzsche - olvashatjuk a Fecsegés vagy igazság című értekezésében — amikor arra gondolt, hogy valóságos emberfeletti ember váljék belőle, csak filológus feletti filológussá tudott lenni. Tehetségével, amely a szobatudós tehetségére korlátozódott, nem próbált ki semmilyen valóságos életszerű drámát, (ahogyan azt az életrajza is mutatja), és így nem az ember földi természetének határaihoz vonzódott, hanem csak a szűkös filológiai határokhoz, illetve ahhoz a határhoz, amelyet Történelemnek nevezett el... Lényegében filológusként és kizárólag filológusként Nietzsche az őt követő filológusok fölé akart emelkedni, egy új vallás prófétájává és alapítójává akart válni. Ez a feladat azonban elkerülhetetlenül katasztrófához vezet, mivel a filológus vallásalapítóként való működése nem természetes dolog. A jó filológia minden kétséget kizáróan rossz vallást részesít előnyben, és a legzseniálisabb filológus sem képes a legaljasabb vallási szekta megalapítására sem.”4

S mivel Szolovjov fivére, Mihail szerint bátyja igazából „nem volt tisztában azzal, hogy Oroszországban Nietzsche ideájának milyen jellegű a hatása, és emiatt ebben az elvben a keresztény gondolatokra nézve komoly veszélyt látott közelegni”5, úgy érezte, be kell mutatnia az általa tévesnek ítélt nietzschei magatartás oroszországi megtestesítőjét is, hogy a leleplezés még hatásosabbnak bizonyuljon. így Szolovjov az elítélendő nietzschei magatartás követője helyett egyenesen annak előfutárát találja meg hazája kulturális életének szereplői között, amikor Lermontovot Nietzsche ősatyjának nevezi:

„Lermontovban a közvetlen ősatyját látom annak a szellemi magatartásnak, az érzések és a gondolatok azon irányának, és részben annak a tevékenységnek is, amelyet röviden nietzscheinek nevezhetünk. (...) Az ember lenézésében van meg a lényege ennek az irányultságnak. Es ez természetesen nagy hiba.”5

Szolovjov Lermontov költői pályafutását elemezve úgy véli, hogy a költő túlságosan tisztában volt saját géniuszával, és ez a géniusz szerinte felhatalmazta arra, hogy mások felett állónak érezze magát, prófétaként gondolkodott, aki előre látja a jövőt, sőt, saját halálát is.

Azonban, ahogyan arra a tanulmányom elején utaltam, Szolovjov kritikusi tevékenysége nem korlátozódik csupán az adott elvben fellelhető tévedés be1065