Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - G. Komoróczy Emőke: "Hull a hó és hózik, Micimackó fázik..."

mint „árnyékmonográfiából” szinte kirajzolódik az utóbbi évtizedek irodalom- történeti tablója, amely bizony kissé másképpen fest, mint a köztudatban élő, „hivatalos” és legitim folyamatrajz. A kötet utolsó harmadát mintegy ,függeléknek” tekinthetjük: a pontos életrajzi adatok, a művek (önálló kötetek, antológiák, egyéb publikációk) alapos számbavétele, a költő kritikai recepciójából válogatott szemelvénygyűjtemény, s végül a költőt a művészeti élet különböző szituációiban bemutató fényképkollekció a kismonográfiát nélkülözhetetlen forrássá teszik egy majdani - a korszak irodalmi életét feltérképező - nagyobb lélegzetű munka számára.

Vilcsek Béla kismonográfiája csupán egyetlen vonatkozásban nem vizsgálja Petőcz költészetét: a .gyermekverseket” nyilván „mellékterméknek” tekinti pályáján, amelyek nem érdemesek külön figyelemre. Holott talán éppen ezek a versek adják a kulcsot a költői személyiség gyökereinek megismeréséhez. Petőcz akkor (és csakis akkor) ír gyermekverseket, amikor legmélyebb válságperiódusait éli át (és nem akkor, amikor éppen kislányai játékában önfeledten gyönyörködik). A magabiztos indulás után némiképp megtorpanva fordul vissza a gyermekkorhoz (

Csutorás Gergely ébresztése, Kassák Kiadó, 1991.); majd a belső válságból kiutat keresvén, a jelenben - hóesésben - dideregve ilosztalgikusan idézi meg a hajdani „Éden” meghitt világát (Micimackó és barátai Tevan Kiadó 1996.). S most, az ezredforduló rossz közérzetét leküzdendő, ismét a gyermekversek jelentenek számára fogódzót a továbblépéshez (Bojtorján Móra Kiadó, 2001.). Persze némi tudatos „szerepjátszás” is van ebben: izgatja a nyelv alakíthatósága, a hangzósság-zeneiség, a gyermeki alaphelyzetek átélésének-megjelenítésének lehetősége. Azonban ennél többről van szó. Valójában nem is gyermekversek ezek, hanem inkább fanyar humorú „bölcselkedések” az életről, alapvető emberi szituációk transzponálásai. „Ezek történetek, csak éppen úgy tesznek, mintha versek lennének” — írja a fülszövegben maga a szerző. Hangnemüket részint a svéd — felnőttesen komolykodó! - gyermekversek ihletik, ugyanakkor világosan felismerhető hátterükben a XX. századi magyar gyermekköltészet kettős hagyománya: Weöres Sándor ontológiai fogantatású költeményeinek oldottabb zeneisége ötvöződik itt Tamkó Sirató Károly szikárabb, erőteljes ritmusú rímkonstrukcióinak gondolkodtató játékosságával, avantgárd gesztus-jellegű csattanóival. Költőnk szereti megtörni a dallamívet, ütköztetni a lágyabb és keményebb hangelemeket, olykor „sokkolóan” - disszonáns rímeléssel, sorkiugratással, hirtelen megváltoztatott szótagszámmal, stb. - megzökkenteni, vagy akár elmetszeni a versfolyamot. A bohókás rigmusok, ritmusvariációk, változatos rímépítmények hátterében olykor nagyon is ,felnőttes” félelmek, elvont és megdöbbentő léttapasztalatok rejtőznek (.Egy-két láb, Aló és a kutya, Hagyma, Tengervíz, Szomorú dal, stb.). Az anonim rémület mint rossz álom fojtogatja: „Egyik sötét hajnalon / rám csöngetett Nem Tudom / Vele volt a Senki / meg Aki Jelenti, / el is vittek Sehova / Alig találtam haza!” (Egy hajnalon).

A kötet címadó verse (Bojtorján) tudatosan rímel rá Weöres Csiribiri című „varázsénekére” (ott: „lélek lép a lajtorján”; itt „táncot jár a lajtorján”), ugyanakkor a „visszavont varázslat” elkedvetlenítő/elkedvetlenedett gesztusa is érzékelhető a szövegegyüttesben. Weöres-i ihletésűek még a Fűzfa ágán, Cicatér,

1062