Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Hatiasvili Nodar: Hallod?... A csalogány... (filmszíndarab)
nyúzni a borjút, mi több, enni az állat húsából. Mindannyian tudják, az a legfontosabb, hogy Kote meg ne lássa halott állatkáját. Marlen lép oda Datohoz: Marlen: — Elnézést a lármáért. Gogiért jöttünk. Dato: - És egyúttal megöltétek a borjúnkat. Marlen: - Ne haragudjon, nem tudtuk. Láthatnám Gogit? Dato: - Igen. Hívjátok ide Gogit (szól oda az egyik ápolónak. Hamarosan feltűnik a botjára támaszkodó Gogi.) Marlen: - Jó napot! Gog'i: - Jó napot. Hogy merészeltétek megölni a borjút? Marlen: - Úgy látszik tényleg bolondok közé kerültem, mert itt mindenki borjakról beszél... Gogi, kivonulunk a városból, csatlakozik hozzánk? Gogi: - Hol van a borjú? El kell temetnünk, különben Kote... Marlen: - Nincs időnk, jön vagy marad? Gogi: - Végig kell gondolnom... Marlen: - Hát akkor minden jót (mondja, sarkon foi'dul és odasiet katonáihoz.) Éjjel álmában Gogi a gyűlést látja a téren. A szónokok egyike: - Drága honfitársaim, elérkezett végre az ideje, hogy kivívjuk függetlenségünket, és lerázzuk magunkról a Nagytestvér és a hasonszőrűek gyámkodását. Ezektől a szavaktól Mari megborzong, és mivel Gogi kezébe kapaszkodik, ezt a fiú is megérzi. Marira pillant. Mari arca távolinak tűnik a ködben. Nehéz kivenni arckifejezését. Aztán az arc közeledni kezd. Gogi csak most látja meg Mari rémült és könyörgő pillantását. A lány szeme egyre közeledik, végül már betölti az egész látóhatárt. Reggel van, s mint mindig, Kote az ablaknál ül és vár. Még nem pirkad. Mintha az egész világ megdermedt volna a néma csendben. A csend fokozatosan menekülők óriási tömegének zajával telik meg, ám látni még nem lehet őket. Kote felfigyel, fülel, és sehogy nem érti, mi ez a zaj. Értetlenül motyogja az orra alatt: Kote: - Ne..., ne..., szörnyű ez az ének... nem, ez nem is ének..., ricsaj... Hamarosan megjelennek a menekülők, főleg nők, öregek és gyerekek, akik kedves állataikat (kutyákat, macskákat) is magukkal hozták. Lassan és fáradtan vánszorognak, áradatuk betölti az egész horizontot. Kote elborzad a felé közeledő emberfaltól. A rémülettől üvöltésben tör ki, fel-alá rohangál a szobában, a falaknak csapódik. Végül rátalál az ajtóra, de a bezárt szárnyának esik neki, s így hiába próbálkozik, nem tudja kinyitni. Attól, hogy képtelen kimenni, még nagyobb pánik tölti el, ordít, mint akit nyúznak. Kiáltozására az ajtó másik szárnya mögül előszalad egy ápoló, ami még jobban megijeszti Kotét. Egyre több ápoló fut elő és megjelenik Dato is, éppen csak magára kapva valamit, még félálomban. Kote rémülten tekintget hol az ablakra, hol rájuk. Dato: - Milyen csapás jöhet még szegény fejünkre... Valaki, aki még nem nézett ki az ablakon, megpróbálja megnyugtatni Kotét, a többiek, ahogy meglátják a menekültáradatot, egy pillanatra megdermednek a rémülettől. Elsőként Dato tér magához. Dato: - Mito, nyisd ki a kaput ezeknek a szerencsétleneknek..., de fürgébben! Szergo, nézd meg, maradt-e nrég valami ennivalónk! Tarasz, Petya, Iván, segítsetek neki, hozzatok vizet és poharakat! 1050
