Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Hatiasvili Nodar: Hallod?... A csalogány... (filmszíndarab)

Dato: - Kote nem túl jó ember, de takarékos. Nyilvánvalóan rájött, hogy a morzsák kárba vesznének, ezért összegyűjti, galacsinokká gyúrja, és megszárítja őket. Amíg megvolt a madara, ezzel etette. Lehet, hogy most már csak megszokásból teszi, de az is lehet, hogy azt reméli, hogy a madár visszatér és akkor majd lesz mivel megetetnie.

Gogi kényelmetlenül érzi magát, szeretne egyedül maradni. Szerencséjére Dato befejezte az ebédet, és már menni készül a dolgára.

Dato: - Ne haragudj, de mennem kell. Ha végeztél, gyere be az irodámba.

Gogi: - Ne számítson rám Dato, nagyon elfáradtam, ma álltam először lábra.

Dato: - Pihenj csak.

Dato kimegy. Gogi lassan végez az ebédjével, majd feláll és mankóira támaszkodva visszabiceg a szobájába. Útközben ványadt, alacsony, nála valamivel idősebb, félénk kinézetű férfivel találkozik. A férfi, mihelyt megpillantja Gogit, azonnal átalakul, közömbösen ide-oda röpködő tekintete felcsillan. Gogi akaratlanul is megfeszíti minden izmát. Látja, hogy a beteg utánozza ezt a mozdulatát, de közben úgy tesz, mintha nem is látná Gogit. Mikor egymás mellé érnek, a férfi elfordul Gogitól. Pár lépés megtétele után Goginak az az érzése támad, hogy az egész csak képzelődés volt, s kissé el is hagyja az ereje. De ekkor valaki megragadja a vállát. Gogi hevesen megfordul, s már emeli is a mankóját ütésre. Aztán hirtelen nevetni kezd. Egy elnyűtt farkasmaszkot viselő beteg áll előtte, és félig ijesztgeti, félig ugratja Gogit. Gogi még mindig nevet, miközben a bolond lassan leveszi a maszkot. Mélységes szomorúsággal teli, elkeseredett, a sírás határán lévő szemek néznek Gogira. Gogi a meglepetéstől és együttérzéstől hajtva a bolond felé mozdul, de az ettől megrémül és eltűnik. Gogi nagy ügy- gyel-bajjal elvergődik az ágyáig. Hanyatt dől és behunyja a szemét. Sokáig töpreng azon, vajon mi indította a bolondot arra, hogy megijessze őt, ám a fáradtságtól hamarosan elalszik. Álmot lát. Falun van. Hat-hét év körüli kisfiúként fut a pajtása után, aki az utcasarkon elbújik a deszkapalánk mögé. Gogi is a sarokba ér, szélsebesen beszáguld a szűk kis utcába és a rémülettől kővé dermed. Fekete köpenyes, farkasálarcot viselő ember tornyosul fölébe. A maszkos meglátja a rémületet Gogi arcán, és a kellemetlen következményektől tartva lassan leveszi a félelmetes farkasmaszkot. Gogi jóságos, idős embert lát maga előtt. Meglepően nyájas és jóindulatú a mosolya, a tekintete barátságos. A volt „farkas” leguggol és odahívja magához Gogit. Gogi még mindig rettegve, úgy ahogy a félelemtől sivító béka csúszik be a kígyó szájába, csigalassúsággal közeledik hozzá. Aztán megérzi az öreg testének melegét, aki ezekkel a szavakkal vonja őt magához:

Öregember: - Ne félj, kincsem! Játssz egy kicsit a maszkkal, és meglátod, elillan a félelmed!

Gogi félénken veszi kezébe az álarcot, ám fokozatosan felbátorodik, és már örömmel nézegeti, forgatja, sőt próbálgatja is. A kertkapu mögül még két maszka jön elő, egyikük róka, a másik medve. Gogi megremeg, de most nem a félelemtől, hanem mert olyan váratlanul történt az egész. Az öreg azt hiszi, a fiú félelmében rezzent össze, és bár nem is látja a maszkákat, rájuk szól:

Öregember: - Avtandül, Mito, vegyétek le a maszkokat, úgy tűnik, a kisfiú most lát először ilyet. Fél.

E szavakkal felemeli Gogit, aki most már egy magasságban van az álarcosok1040