Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Oliver Friggieri: Asszony a nyitott ablaknál
„Valóban? Hogy lehet?” „Nincs még egy olyan asszony, mint te.” „Miért? Az nem lehet. Túlzol.” ,Haj tad kívül minden asszony feltűzi a haját, vagy rövidre vágatja. És rajtad kívül senki sem visel hosszú ruhát. Emlékszem rád. Hogy vagy?” ,Ahogy azon a napon voltam, amikor találkoztunk. Sosem változom.” „Emlékszem, boldog voltál azon a napon, magabiztos és tervekkel teli.” „Most is olyan vagyok” - erőltette magát, hogy ezt mondja. „Gratulálok!” ,Aliért?” „Mert az idő általában megváltoztatja az embereket, de te mégsem változtál. A földön jársz. De ahogy mondtam, nincs még egy olyan, mint te. Ezért sem felejtettelek el.” Anna megállt és lecsapta a kagylót. „Undorító ez az Amerikából jöttünk társasjáték.” Néhány bizonytalan lépést tett, aztán megállt. A szoba csendjében úgy tűnt, hogy a képek a falon beszélni kezdenek, és Anna hagyta beszélni őket. Becsukta a szemét, lehajtotta fejét és belesüllyesztette magát a fotel mélyére. Úgy tűnt, elaludt, de gondolatai lángokban álltak. „Ez a kép öt éves. Olyan, mintha tegnap találkoztunk volna a parton, Sandro. Majdnem sötét volt. Mindenki hazaindult, de mi még maradtunk. Egyedül voltunk, magunkban, a közömbös tengerrel, amely se lát, se hall. Bementünk a vízbe és azt mondtad, minden festményednek története van, és minden történet festménnyé válik. Le akartál festeni, ezért környékeztél meg. Hol vagy most Sandro?” - sóhajtott és jobb kezével gyengéden megsimította a keretet. Felemelte a telefont és újra tárcsázni kezdett egy számot, ami éppen az eszébe jutott. Aztán hirtelen visszacsapta a kagylót. „Igazad volt Sandro. A történetnek vége és nézd, a kép itt maradt, de hidd el nem több ez, mint egy bosszantó emlék.” - Továbbsétált a következő képig, megérintette könnyedén, és mérgesen nézte. „Emlékszel, Anton? Még iskolásak voltunk... milyen sokszor együtt játszottunk. Azt mondtad, hogy szereted lefesteni a lányok arcát. Mindenkiét, de leginkább az enyémet. Nem akarok emlékezni rád, de ez a kép túl gyönyörű ahhoz, hogy kidobjam” - mondta zavarodottan. Anton egyszer azt mondta neki: „Te egy máglya vagy, amely mindig ég. De nem lobogva.” Anton szavai sértették és dühítették. Attól a pillanattól fogva nem szerette őt. „Egy máglya az máglya, akár nagyon ég, akár kicsit” - válaszolta -, „és egy szikra is elég, hogy meggyújtson egy erdőt.” Anton olyan volt, mint egy nyitott könyv. Gyakran hívta őt telefonon, levelet is írt, sőt bejelentés nélkül érkezett. „Türelmetlen vagy” - intette a férfit. „Mit akarsz, mire váljak még?” — kérdezte az elszántan. „Időre. Várd ki, míg eljön az időd.” ,Az idő nem vár Anna. Az élet túl rövid. Nemsokára sötét lesz és még azt sem veszed észre, hogy a sötét magához ölel és betemet. Vigyázz, nehogy késő legyen.” 1007
