Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Vibeke Marx: A férjem fia
előtt is rejtve maradt. Mindenki mást becsaptam, még az apját is, hogy lássam a művem eredményét. Csak a gyerek meg én tudtuk az igazságot. A két év után úgy éreztem, hogy immár a fiúval élek együtt szinte egyenértékű kapcsolatban, miközben az apja az egyszerű szemlélő' helyzetébe kényszerült. Elhagytam őt, és így a fiú életét még egyszer tönkretettem. Aztán csak távolról, közös barátok révén kísértem figyelemmel a férjem életét, hallottam sok-sok nőről és egy új házasságról, kisgyerekekről meg a nagy rút kiskacsáról, aki már rég nem élt a családban. Tizenkét év telt el, amikor hallottam, hogy épp ezen a környéken nyitott vendéglőt, és kedvem szottyant beugrani, hogy üdvözöljem. Már nekem is volt egy gyerekem az új házasságomból, egy tízéves fiam, ő kísért el. Épp besötétedett, és a helyiség majdnem teljesen üres volt, csak egy barátságos, ápolt, nem egészen fiatal hölgyet találtam a bárban. Körülnéztem, azt hiszem, valamiféle jelet kerestem, de csupán egypár sárga üvegű, álmos lámpát pillantottam meg az ablakokhoz legközelebb eső asztalokon. Az ólomkeretű ablaktáblák előtt nyelv alakú, vöröses függönyök lógtak. Meg sok növényt láttam, szinte kis fák voltak, mintha száz éve állnának ott és már hozzászoktak volna a körülményekhez, mintha megrekedtek volna a fejlődésben, anélkül azonban, hogy száradni kezdenének vagy hogy akár csak egyetlen új, világoszöld levelet hajtanának. Az az érzésem támadt, hogy minden régi, és hogy az ablakokat számos üvegréteg alkotja, úgy hogy akárhányat nyit ki az ember, mögötte mindig marad egy. A szemközti fal mentén egy sor pamlag állt, amelyek bensőséges kis zugokat képeztek, és egy kis titokzatosság lengte körül őket. Sötétvörös plüssel voltak bevonva, az előttük álló asztalokon pedig műanyag tányéralátétek - hirtelen erős kényszert éreztem, hogy lekapjam őket onnan és fehér csipke- terítőt tegyek a helyükre. A tulajdonos iránt érdeklődtem. Az imént ment el, valami dolga volt, mondta a hölgy. Nyugodtan megvárhatom. Jó, köszönöm. Vettem egy szódát a fiamnak, magamnak meg egy pohár sherryt, és leültem az egyik pamlag sarkára. Karistolta a nejlonharisnyámat. Nem sokra rá nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be. A felszolgálónő arcáról leolvashattam, hogy ő az, viszont egyáltalán nem rémlett ismerősnek egy csöppet sem. Tudtam, hogy most már minden bizonnyal felnőtt ember, mégis valahogy kisfiúnak képzeltem, és megdöbbentett, hogy ilyen magas. Odajött hozzánk, én felálltam és azt mondtam: - Megismersz?- Hát persze hogy megismerlek! - felelte, és halványan elmosolyodott. A fogai igen fehérek voltak napbarnított arcában. Sűrű, aranysárga haja egy kicsit hosszú - az egyik bálványra hasonlított, akiknek a képe állandóan ott lóg a fiamnál. És amikor megfogta a kezem, életemben először gondoltam arra, hogy kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy szinte eltűnök ennek a fiamnak a kezében, ennek a sorstársamnak a kezében, vagy hogy is nevezzem, ennek a gyereknek a kezében, akire engemet annak idején rásóztak és akit énrám sóztak, úgyhogy valamilyen titokzatos módon és anélkül, hogy akartuk volna, egyre inkább egymáshoz tartoztunk. Felpillantottam rá, és amikor megleltem a szemét, a közel ülő szemét, hirtelen megint őt láttam abban a tekintetben, a fiút, aki gyűlölt. Ott volt ő, 992
