Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - IMPORTIRODALOM - Vibeke Marx: A férjem fia

és én őt akartam üdvözölni, nem a tökéletes ifjú Istent, aki ilyen barátságos és üzletiesen mosolyog. Elfogott a vágy, hogy lehúzzam magamhoz, megcirógassam a haját és bocsánatot kérjek tóle, amiért ifjonti kíméletlenségemben beletapostam az életébe, aztán minden további nélkül magára hagytam, hozza helyre ő a károkat.

De csak álltam, és olyan sokáig és olyan jóindulatúan mosolyogtam, hogy végül azt vettem észre, az egyik metszőfogam egészen száraz lett, az ajkamat pedig mozdítani sem bírom, úgyhogy meg kellett nyalnom a számat, hogy visz- szanyerjem a régi arckifejezésem.- Megnősültél? - kérdeztem.- Nem, pár évig volt egy kapcsolatom, de épp most fuccsolt be.- Ja... nézd, van egy fiam... - mondtam, és egy lépéssel előrébb toltam a magzatomat.- Hát, nem volt nehéz kitalálni - felelte, és egyfolytában mosolygott, de nem a fiúra, hanem rám.

Hirtelen bűnösnek éreztem magam, hogy van ez a fiam, hogy magammal hoztam, úgy éreztem, el kellett volna titkolnom, és ez teljesen összezavart, merthogy nagyon szeretem a gyerekemet és azt hiszem, valójában azért értettem meg végül ilyen jól a mostohafiamhoz fűződő kapcsolatomat, mert megismertem az anyai érzést.- Emlékszel, amikor büntetésből egy egész napig ültél a folyosón, mert nem voltál hajlandó beismerni, hogy almacsutkát dobtál a padlóra? - szegeztem neki hirtelen.- Igen, emlékszem...- És arra is emlékszel, hogy egyszer egy futballmeccsről vittelek el, amiért meglógtál a kötelességeid elől?

A fiam felpillantott rám, és megbotránkozva kérdezte: - Tényleg ezt csináltad, anyu?!- Olyasmiről volt szó - válaszolt a mostohafiam -, amit otthon nem végeztem el, nem mosogattam el, vagy ilyesmi.

Nem is tudom, miért, de ez az „otthon” egészen eltöltötte a szívemet melegséggel. Volt valamink egyszer, ami közös volt, valami otthon-féle, és én ezt kutattam abban a szempárban, amögé a tekintet mögé akartam bejutni, oda akartam visszajutni, akartam tőle valamit, de képtelen voltam rájönni, mi az.- Valamelyik nap fölugorhatnál, ha szeretnél elbeszélgetni a régi időkről - csak ennyit mondtam. - Megadjam a számunkat?- Igen, köszönöm - felelte, és papírt meg ceruzát vett elő. Ahogy írta le a számot, észrevettem, hogy a körme le van rágva, és abból, ahogy olyan bizonytalanul írta le a nyolcasokat, rádöbbentem, hogy ugyanaz, aki volt - egy kisfiú, és hogy van valami, amit nekem be kell fejeznem. Minden nap gondoltam rá, de hónapok teltek el, és még mindig nem hívott. Úgyhogy ismét betértem hozzá - egyedül.

Akkortájt, mint a múltkor, ám ezúttal ő maga fogadott. Úgy éreztem, mintha tiltott területen járnék, mintha randevúra igyekeznék, ideges voltam, ökölbe kellett szorítanom a kezem a zsebemben, hogy megőrizzem a nyugalmamat.

Barátságosan üdvözölt, én pedig megöleltem. Mintha az érintés fölszabadított volna valami egészen gyenge illatot, amely aztán körülvett és föloldott bennem minden feszültséget. Még erősebben kapaszkodtam belé és azt mond993