Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - Alföldy Jenő: Ikonvers: eretnekség és felmagasztalás

besorolással együtt - két oldalról is fenyegeti a költó't. Tematikai szempontból azért, mert (egyebek között) a magyar „provincia”, a falu, a vidék és a történelmi haladás peremvidékére szorult, idegen hatalmaknak kiszolgáltatott haza hűséges költői krónikása. Stiláris szempontból pedig - kissé leegyszerűsítve - azért, mert erősen ragaszkodik a hagyományokhoz, s nem követi a modernizmus hazai és nemzetközi áramlatait.

Az Európától Keletre és Délre kialakult kultúrák eleve eltérnek az európai művészet széles folyamaitól. Egy-egy stíluskorszak - az érettség fokára jutva - nem kezd rohamosan kiüresedni, öncélú, önismétlő játszadozásba fulladni, hanyatlani, hanem sokáig képes (vagy kénytelen) megőrizni lényegre törő ábrázolásmódját. A formaművészet tökéletesedése tekintetében viszont nagy belső gazdagodást mutat. A keleti művészet robusztus, irreális és elvont, ugyanakkor a részletfinomságokban fáradhatatlan és kimeríthetetlen. Mélyen őrzi a vallás és a reá alapozott kultúra hagyományait. Nem óhajt olyasmit éreztetni, hogy köze van a világi hívságokhoz, boldogsághoz, kellemességhez. Hatalmat éreztet, fenséget és tiszteletet parancsol. És nem akar újítani, mert nem fejlődéselvű, hanem állandóság- és tökéletességelvű. A művész nem önmagát akarja érvényesíti - a festő nevét nem is ismerjük -, hanem alárendeli magát a közösségi célnak, a vallás szolgálatának. Örök értékeknek tehát. A kidolgozás részletfinomságaiban mégis jelzéseket ad egyéniségéről, mert szeretne minél inkább méltó lenni vállalt feladatához, az igehirdetéshez. Ez is fontos lehetett Csanádinak: Radnóti Sándor állapítja meg, hogy Csanádi fő erőssége a részletekben megnyilvánuló műgondban rejlik.*

Az említett ikon-ismertető könyvet fellapozva könnyen meggyőződhetünk arról, hogy mit jelent ez a finom küzdelem (vagy önkéntelen megnyilvánulás?) a műben kifejeződő egyéniségért. Csak egy példát hozok fel. Az ukrán ikon című fejezetben, a 108. oldalon látható a XV. századból való, ismeretlen ukrán mestertől származó Szent György és a sárkány (Kijev, Ukrán Művészeti Múzeum). Ugyanezzel a címmel található meg a könyv 149. oldalán a vers modellje, az Ukrajnától távoli, de nagyjából ugyanazon korból való novgorodi ikon. A két kép sok hasonlóságot, de ugyanennyi kisebb-nagyobb eltérést is mutat. Mindkét kép balról jobbra lezajló, profilban-félprofilban mutatott akcióban ábrázolja György lovagot, amint a földön tekergő sárkány torkába döfi dárdáját. A ló mindkét képen fehér, rajzuk erősen karcsúsított. A mozdulat félfordulata, a lobogó köpeny és a két lovas alakjának sziluettje szinte azonos. A hagyományos előírás vagy kánon kétségtelenül közös, mely a két mestert irányítja. Ám az eltérések is fontosak. Az ukrán képen György valamivel zö- mökebb, mozdulata nem olyan heves, mint az oroszé. A novgorodi ikon lova nem csupán lép, mint ukrán párja, hanem felágaskodva szökken, melytől a szent mozdulata sokkal lendületesebbé válik. Lényeges a háttér is: Csanádi „füstös-piros égen győztes sziluett”-et ír - a „novgorodi ikon” háttere valóban ilyen -, s ezt a hellenisztikus festőktől örökölt, dekoratív absztrakciót a novgorodi iskola általában is kedvelte. Az ukrán kép ege viszont a kultikus hagyománynak megfelelően arany, s a jelenet mögött a sárkány által megsarcolt és György által megmentett vár is látható. A novgorodi Szent György-ikon fő* „Ha valaki, egy versbarát, megkérdezné (...), mi is volt Csanádi Imre költészetének s tán egész szellemének titka, én ma így felelnék: a kicsinységek iránti érzék.” (Adósai vagyunk. Holmi, 1991/4.)

986