Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Alföldy Jenő: Ikonvers: eretnekség és felmagasztalás
tettek. Vallásos tisztelettel övezett személyeket, szenteket ábrázol, sokszor olyan jelenetet örökítve meg, amely a kultikus személy dicsőségét hirdeti. Az ikonfestészet kívülesik a fő európai művelődéstörténeti áramláson — legalábbis ama szemlélet szerint, amelyen általában itt, Magyarországon nevelkedtünk. Az Európa-centrikus művészettörténet viszonyító természetű és fejlődéselvű. Felfogása szerint a görög ókorban már elérte a tökély legmagasabb fokát. A római epigonkorszak után, majd a korai középkor amnéziaszerű álmából felocsúdva alakul ki a vallási funkcióknak egyértelműen alárendelt, kánonnal megkötött bizánci művészet korszaka. Több évszázados stagnálás, tétova kísérlet után feloldja ezt az antik művészet újra-felfedezésével a kánont levető, antropomorf szemléletű reneszánsz, s megkezdi azt a gyorsuló folyamatot, mely a manierizmuson, barokkon, klasszicizmuson és romantikán keresztül az izmusokban kulminál. Már maga a reneszánsz is ,formát bont” azzal, hogy feloldja a bizánci kánont. De formát is teremt, mint minden újítás, amely meg- kövesült formákat újakra cserél: a kép egyre inkább a látható világ illúzióját kelti, miközben eszményít és a túlvilági üdvösséget is előrevetíti. A keleti keresztény kultúrák ikonfestő művészetét azonban alig-alig érintette meg a reneszánsz. Megrekedt a középkori Bizánc művészeténél, s ezer év alatt ennek csupán variációit hozta létre. Nagyjából így foglalható össze az Európa-centrikus művészettörténeti felfogás. Aki azonban belülről szemléli az ortodox kereszténység festőművészetét, az egészen másképpen látja a folyamatot. Számára korszakokat és kultúrákat meghatározó jelentősége van a különböző és egymást követő ikonfestő iskoláknak, stílusoknak. Az ikonfestészetnek számos iskolája és stíluskorszaka ismeretes időben a korai középkortól napjainkig, térben a Balkántól a Baltikumig és Kelet-Szibériáig. Reformok sora játszódott le az ikonfestészetben. Más a moszkvai, és más a novgorodi vagy a (nyugati hatásnak erősebben kitett) ukrán iskolákhoz tartozó mesterek művészete. Dél-Európában - Bulgáriában, Szerbiában - is különféle műhelyek működtek. Am kétségtelen, hogy az ikonfestészet azon művészeti ágak egyike, amelyek tematikai köre eleve szűk, és amely az évszázadok során a legkevesebbet változott. Az ikont a kánon teszi ikonná. De az is igaz, hogy ha csak annyit módosul az ábrázolásmód, hogy az egyik korban a feszületen Jézus két lábát egymás mellé helyezve, kü- lön-külön szögezik a keresztfára, a másik korban pedig egyik lábát a másikra téve, egyetlen szöggel ütik át - már gyökeresen új stíluskorszakról beszélhetünk. Az arckép megmunkálása, a testtartás, a mozdulat kifejező ereje, élet- szerűsége is sokat fejlődött az évszázadok során, noha ennek határait is kordában tartották az egyházi előírások. A tartós állandóság oka abban rejlik, hogy az ikonfestészet egy változatlan dogmatikának és szertartásrendnek van alávetve, sokkal inkább, mint a római katolikus szentképek, amelyek már a középkor vége felé életörömöt, erotikát, egyéniséget, természetelvűséget és polgáriasuk családfelfogást, nő- és gyermekkultuszt fejeztek ki. Ami a római egyház befolyása alatt levő területeken, Itáliában vagy Franciaországban alig egy emberöltő alatt játszódott le, az a görögkeleti vallású területeken hosszú évszázadokig is eltart, vagy meg sem kezdődött. Eltérések természetesen vannak, ha rendkívül finomak is. Kétségtelen, hogy például az itáliai befolyás alatt fejlődő krétai ikonfestő iskola XV. századi mestere, Angelosz Vicamanosz 984
