Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - Széles Klára: "...rajtad a pillanat, ami a / világ?"

sőbb a tűvel szoros kapcsolatban, s ismét csak sajátságos, pontos, fájdalmas helyzetkép gyanánt:

Zuhog a sárga fény a sajgó semmibe. Egyenként égnek ki a fűszálak,

füstölődnek szalonnabőrré délutánok,...- ugyancsak különös hasonlatokat hallunk-látunk az elherdálódó időre, világunk, korunk, munkánk, életünk hiábavalóságba enyészésének tragikus élményére. S a folytatás talán még szokatlanabb:

...sercég a

Nyelv hegyén a tű. Ha fa,

Akkor a kerítésen túl Nyújtózkodik már. Ha ember,

Akkor most gyökerezik földbe a lába. A szeme, a füle, a darazsak a száján, az orrán röpködnek ki-be. A szó beleveszik a levélközökbe.

Zavarbaejtő lehet. Ebben a költői „vízióban” ekvivalens lesz a tű, a fa, az ember, a szó, - a levélköz? Igen. Egymást idéző sziluettjével, sorsával, megidézett, megteremtett, láttatott—jelenkori - helyzetével. „Földbe gyökerezett- sége” kényszerével. „Beleveszésével”... a mibe is? „levélközökbe", - mondja a vers, s az értő olvasó tanúja lesz hirtelen a lyuk, a tű, a fa, — a rés(ek) — stb. képei, értelmei egyberántásának. Míg születik, olvasódik a vers, a tű maga ,n / nvelv hesvén’’ pcrceg” „Serceg”, mint akár egy hanglemez tűje, ha üresben jár, s fülsértőén tudat magáról. Talán egyszerűen maga a szó, maga a vers ez a tű? A verset befejező két sor erre utal, sőt, a költő személyére, aki:

Akárhová nyúl, önmagát találja.

S ez akár a versen belül, akár így is visszavetíthető: önmagát találja a szó-ban, a fá-ban, a rések-ben, a levélközök-ben, a gyökeret verő, tehetetlenné bénuló ember-ben, ...a megidézett, megteremtett képekben, fülsértő hangokban, - a sivár, fülsértő korban, amelyben élnie adatott. S mindenütt a hegyes, jiyelv hegyén sercegő” tű-ben.

Korkép ez, vagy önarckép? Ez a kérdés ma már szinte minden Bertók- versnél föltehető. Úgy vélem: a kettő azonos.

Mint ahogy a kiemelt néhány motívumhoz, szorosan csatlakoztatható az állandó költői kérdezés. Akár maga a „?”, a kérdőjel. Ugyancsak nem gondolnám véletlennek, hogy a borítón is olyan versrészlet áll, amely egy, a címében

977