Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Kálnay Adél: Hamvadó idő; Formálja alakom az idő (versek) Láthatatlan szál; A bölcsőtől a bölcsességig

Aztán egyszer csak nem láttam őket, s hiányoztak nagyon. Szerettem nézni, ahogy vigyáznak egymásra, szépek voltak és meghatóak, a jóság jutott eszembe róluk. Még álmodtam is velük, mintha ők én lennék, s álmomban végtelen boldogságot éreztem, mert tudtam, csakis így érdemes megöregedni, s örültem, hogy ez megadatott nekem. Amikor felébredtem, szegénynek és erő- telennek éreztem magam. Rossz volt nagyon. Keresni kezdtem őket, tudni akartam róluk, de hiába. Azt gondoltam, beteg lett valamelyikük, vagy talán mindketten. Ki viszi akkor vajon az ebédet, van-e valakijük, aki segít nekik? Minden nap tizenegytől percenként néztem ki a térre, elsétáltam a vendéglő felé, de csoszogó alakjuk nem akart felbukkanni. Egy napon, amikor sárga falevelek borították be a padot, ahol ülni szoktak, elszántam magam, s kérdezősködni kezdtem a szomszédos pádon üldögélő öregektől. Elmentek azok mind a ketten, mondták, előbb az asszony, s nem sokkal utána az ember is. Elmentek bizony, ismételgették, így van ez, mind elmegyünk egyszer. Ó, mondtam, hát nem tudtak egymás nélkül élni, de szép is ez, így elmenni. Szép, nem szép, válaszolta valaki, kire mit mér a sors. Róluk aztán nem gondolta itt az udvarban senki, hogy együtt fognak megöregedni. Marták egymást rettentőn, lehallatszott a kiáltozás, vagdalkozás. Veszekedtek azok mindenen, egyik jobban perelt, mint a másik. Csak akkor csendesültek meg, hogy az asz- szony beteg lett, pár éve annak. Én pedig milyen jól éltem az urammal, mégis már tíz éve, hogy eltemettem, ki érti ezt ugyan? Nem feleltem, és nem akartam érteni. Leültem kicsit az elhagyott pacira, a sárga avarba fúrtam a lábam, s a titkos kapocsra, a láthatatlan szálra gondoltam, amely két embert összeköt. A két kis öregre gondoltam, akik kéz a kézben vezették egymást az ismeretlen felé, s boldog embereknek tartottam őket.

A bölcsőtől a bölcsességig

Már gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy aki megöregszik, az bölcs ember lesz. Ezért nem is féltem az öregségtől. A mesékből tudtam, hogy a bölcs embernek jó. Jó, mert mindent tud, ami a többi ember számára talány, jó, mert mindenen túl van, minden akadályon, ami még ott áll a nem bölcsek előtt. Ebből persze az is következett a számomra, hogy mindenkinek számtalan akadályon kell túljutnia, különben nem bölcsül, hiába öregszik.

Figyeltem a körülöttem lévő öregeket, néztem, mennyire látszik rajtuk a bölcsesség, s azt láttam, hogy nagyon. Igazából nem is látható, inkább érezhető volt ez, s úgy állt össze ez az érzés sok apró dologból, ahogy a legfinomabb ünnepi étel összeállt az alapanyagokból, fűszerekből, munkából, s még vala103