Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Kálnay Adél: Hamvadó idő; Formálja alakom az idő (versek) Láthatatlan szál; A bölcsőtől a bölcsességig
miből, aminek nem lehetett tudni a nevét, csupán annyit, hogy igen fontos, ha nem a legfontosabb tényező. Néztem nagyapámat, ahogy vágja a fát. Ráteszi a rönkre a hasábot. Szerintem jól van úgy, de ő nem így látja. Igazít rajta. Megemeli a fejszét, lesújt, a hasáb éppen ott hasad ketté, ahol kell. Jöhet a következő, aztán megint, megint. . .Amikor elfárad, felegyenesedik, hátratolja a homlokáról a sapkáját, szétnéz. Valamit lát, amit én nem. Nem tudom mi az, de tudom, hogy látja. Azt gondolom, de jó neki! Néztem nagyanyámat, ahogy veti az ágyat, kihamuzza a kályhát, ebédet főz, varr vagy éppen üldögél. Néztem, s láttam, hogy minden úgy van jól, ahogy csinálja. 0 az Agyvető, a Hamuzó, a Főző, a Varró, az Üldögélő. Nagyapám pedig a Favágó. Teljesen eggyé váltak a munkájukkal, nem látszott, hogy sietnének, hogy mást szeretnének, hogy másra vágynak. Megnyugtattak engem ezzel. Szóval így lesz majd, ha én is megöregszem. Most még türelmetlen vagyok, kapkodó, ezt szeretnék, azt szeretnék, sosem jó úgy, ahogy van, de sebaj, majd eljön az idő, s én is ilyen leszek. Addig pedig ... Ha akkor megkérdezte volna tőlem valaki, milyen a bölcs ember, azt mondom, hogy olyan, aki tud mindent, ami tudható, s még egy kicsivel annál is többet, aki nem fél, hanem nyugodt és elégedett. Aki olyan, mint nagyanyám vagy nagyapám vagy a szomszéd bácsi vagy a szemben lakó néni ... Persze az idő leginkább azt hagyta meg nekem gyerekkorom bölcseiből, ami a legfontosabb. Felnőttként hogyne tudnám, hogy voltak hibáik, hogy lehettek sebeik, melyeket nem osztottak meg egy gyerekkel. Bizonyára tanúja is voltam időnként esendőségüknek, de mindezek kihullottak az idő rostáján, s csupán a lényeg maradt meg, az esszenciája életüknek, a nekem szóló üzenet. Mert úgy gondolom, életünk nemcsak nekünk szól, hanem a körülöttünk élőknek is. Ha úgy tetszik, példa. Nem kell követni, csak lehet. Azt mutatja: nézzétek, ilyen vagyok, ilyen lettem! Ad ez nektek valamit? Mindenki élete alkotás. A legnehezebb és a legkülönlegesebb. Mi lesz a hozott anyagból? Milyenné formálódik önnön keze alatt, s a körülmények által? S közben készül-e az út, mely a bölcsőtől a bölcsesség felé vezet? Mostanában sokszor gondolok arra, vajon helyesen öregszünk-e? Jól van-e az úgy, ha tele vagyunk panasszal, ha ellenszenvvel figyeljük a szomszédot, ha dühösek vagyunk a fiatalokra, ha elrontott életünket emlegetjük, ha rosszindulatú pillantásokat vetünk azokra, akiknek „bezzeg jobb”, akiknek „persze úgy könnyű”, ha mindenbe belekötünk, ha vádolunk és vádaskodunk, ha értelmetlennek látjuk az életet, ha felesleges embernek tartjuk magunkat, ha hagyjuk, hogy ezerféle betegségeink teljesen uralják gondolatainkat, ha végtelenített sorozatok nézésével múlatjuk a drága és egyre gyorsabban fogyó időt? Nem, nem hiszem, hogy ez így helyes. Valami valahol elromlott, mintha kizökkentünk volna abból a nyomvonalból, melyben pedig haladnunk kéne ahhoz, hogy egy gyönyörű, örömökkel, fájdalmakkal, sok-sok tapasztalattal gazdag utat járjunk be a bölcsőtől a bölcsességig. Öt éves lehettem, amikor a szomszédunkba költözött egy különös pár. A bácsi állandóan a kertben tett-vett, csodát művelt az elhanyagolt fákkal, még a száraz karó is levelet hozott, ha gondozásába vette. A néni híres festők képeit másolta, számomra élethű pontossággal. Egy nagy albumból választotta ki az 104
