Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Apró dolgok istenei
A fekete megszánta-, elhúzta előle a kis fémkupacot, besöpörte, válogatott, majd egy legalább akkora kupacot helyezett elé. Példaképe, a keleti arcélű hallgató közben fólszívódott, eltűnt, és csak ekkor jutott eszébe a cukor; de mivel járt már úgy, hogy kávéját a masina megédesítve öklendezte ki, ebben bízva egy sarokszékbe telepedett a bejárattal szemben, és a forró italba kortyolt. Keserű volt, real caribbian taste.” Dühösen gyűrtem össze a papírt. Nem halaszthatom tovább. Innen vérre megy. Ördögi tervet eszeltem ki. Feltűnő sétát tettem délelőtt (nem láttam egy pillanatra sem, de éreztem, hogy mindenütt a nyomomban van), de az este már a kukatárolóban talált. A kezemben kibontott, horgos háló. Tudtam, hogy el fog jönni. Alkonyaikor közeli lépéseket hallottam, és a kukatartó vaslemeze kicsapódott. Kivetettem szerkezetemet. Teljesen körbetekerte a csaknem láthatatlan finomságú anyag. A horgok miatt mozdulatlanná dermedt. Amikor ránéztem, megrándult.- Kornél. Gúnyosan elmosolyodott. A nyakába vetettem magam, és bevonszoltam a lakásba. Minden úgy történik, ahogy elterveztem, mozzanatról mozzanatra. A konyhaasztalra terítem ki, és egy lézerezett pengéjű késsel lefejtem róla a hálót és a kabátot. Mindkettőt azonnal a konténerbe dobom. Ugyanígy jár a vitorla méretű, szennyes ing, és a madzaggal megkötött nadrág. Amikor teljesen meztelen, még egyszer megpróbál menekülni. De belecsimpaszkodom, és szorosan átölelve tartom, amíg megnyugszik. Reszket, kimerültén zihál. Tudom, hogy nem lesz több ilyen kísérlete. Kezesen hagyja, hogy bevezessem a fürdőszobába. A meleg zuhanyt szinte élvezi — tetőtől-talpig lecsutakolom - és egy villanyborotvával rövidre nyírom a haját. A szakállat meghagyom középen (most éppen ilyen van nekem is, most ez tetszik), de oldalt kíméletlenül megborotválom, és szivaccsal dörgölöm át a testét. Aztán a tükörhöz rángatom, és megkérdezem:- Nem jobb így? Megvetően felém fordul, és azt mondja:- Ezek csak apró dolgok. Én csak őt látom a tükörben, ő pedig alighanem csak engem. Most szinte olyan, mint én. Nem érdekelnek az ironikus megjegyzései. Megkérdezem tőle, hogy ezek az apró dolgok szerinte kinek a kezében vannak. Erre beszélni kezd, történetek fakadnak fel belőle, mint valami kifakasztott kelés, dől belőle a vér és genny, de tudom, hogy erre szükség van most. Kitisztítom a sebeit, puha gyolcsba kötöm, fehér inget, nadrágot adok rá. Az itthoni ruhámba öltöztetem fel. Végül ő maga fésülködik meg, és a kávézóasztalhoz ül, és közben szakadatlanul beszél, de mintha magamat hallanám: most lesz világos számomra, mennyire közel volt. Minden, ami vele történt, velem is megtörtént egy kicsit (hiszen öntudatlanul én is követtem), de nem akartam emlékezni a dolgaira.- És ez mind semmi ahhoz képest, ami az imént történt - magyaráz megállíthatatlanul. - A buszmegállóban, ahol a Rose-Dale felé vivő buszra vártam, egyre nagyobb embercsődület vett körül. Burnuszos, fezes, hockey-capet viselő emberek közé kerültem, akik idegenek voltak és távoliak (Pestinek mindenki idegen). Olyan idegenek, amennyire csak tárgyak lehetnek idegenek. Egyre 946
