Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Apró dolgok istenei

nak kitett kacat és hordalék hevert, de már nekik sem volt jó. Keresni kezdtem, de nem tudtam rábukkanni, pedig már minden percéről tudtam. Tudtam, hogyan él és mit csinál, hol, melyik pillanatban kel fel és kászálódik ki a szalmabálával kibélelt katonaládából, melyet ágynak használt, és mikor löttyint mosdáshoz saras vizet a lepattogzott zománclavórba, hogyan ráncigálja ki a deszka ablakkeretből a nagykabátot, amitől a szürkésfehér fény hirtelen az arcába omlik hogy hunyorognia kell, és aztán egy tükördarabon meglátja, hogy borostás és sárga az arca. Tudtam, hogy délelőttönként melyik sarokban lapul. Mégis, ha nagy nehezen eljutottam a sikátorba, ahol egy mosoda pincéjébe húzódott be (a feje fölött vastag csövön zubogott keresztül a szennyvíz), ő éppen elment. A Kennington piac halasainál kerestem (mert ezeknek dolgozott, tudtam, hogy hideg halakat belez napközben és halnyáktól iszamos ládákat rak tele), de éppen aznap, amikor kerestem, sosem vette fel a munkát - ő is pontosan tudta, hogy én hol vagyok, és útjaim elől mindig pontosan kitért. A hasonlóságok ki nem állják egymást. Taszítás volt köztünk, azonos előjelű mágneses tér. Távolságot tartottunk, mert túlságosan közel voltunk egymáshoz. Ha ugyanabba az utcába fordultunk be, akkor valamelyikünk egészen biztosan visszafordult és ellenkező irányba sietett el, mielőtt látótávolságba kerültünk volna.

Aranybarna öltönyt viseltem világos inggel és bordó nyakkendőt, antilopcipő volt rajtam és kemény karimájú kalap, sétapálcát pörgettem a bal kezemben, melyben kilőhető pengéjű tőr volt. Egy alkalommal kidobált kartondobozok közé zuhant be háttal, hogy az utamból kitérjen, mert már nem tudott észrevétlen visszafordulni, és én nem vettem észre, szándékosan. Rajta májusban is télikabát volt, ugyanaz a kabát, amivel esténként a kitört üvegű ablakot tömte be, és madzaggal kötötte meg a derekán a nadrágot és ezért sohasem tűrte be az ingjét, mely több számmal volt nagyobb a kelleténél. Sajnáltam, de nem akartam rajta segíteni. Azt akartam, hogy ne beszéljen, csak írjon. Tudtam, hogy van egy kávéskannája, napközben azzal babrál. Előveszi a kannát, aztán elteszi — azt mondja, minek igyon feketét megint. Hónapokig nem ivott feketét, persze nem volt rá pénze. Egyszer egy portugál pék kávéval kínálta meg: elutasította. Egyszer kimaradt kávét akartak adni neki a halasok. Akkor sem szólt, csak megrázta magát.

Egy nyugdíjas mérnök lakásában laktam, de az ablakom az ő pincéjének irányába nézett.

írásban érintkeztünk. Esténként papírlapokat hagyott a kukámon, nem a levélszekrénybe, a kukatartóba dobta be ezeket a fecniket. Az első lapot akkor találtam meg, amikor ki akartam vonszolni a kukát a ház elé, másnap jöttek a szemetesek, büdös volt, a lapon koszfolt, írás:

„A papírlapot a Practical Troubleshooting & Problem Solving of Industrial Data Communications és az Engineering Dimensions tetejére teszi, bogarászni kezdi a kusza vázlatpontokat, kezében valahogy megint ott a kanna - azt mondja, amióta eljött otthonról, Book Antiqua betűtípust használ, már otthon alapértelmezetté tette ezt a gépi betűt, látványa, mondja, valamiféle lojalitás, sőt, hazaszeretet érzetét kelti benne.

Papírlapok közt bogarászik, talán jobb híján. Van ideje dolgozni, de egyelőre nem tud. Azt mondogatja: ki kell használni ezt az időt. Van ideje dolgozni,

941