Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11-12. szám - Prágai Tamás: Apró dolgok istenei
de egyelőre inkább előveszi megint a kannát, és a vaskos műszaki kiadvány tetejére teszi, az alja körkörös lenyomatot hagy a papírlapon. Nem lehet vele beszélni. Harmadik napja van már Tao Hsziben. A kezében keményfedelű, de kopott légipoggyász-koffer, másikban hatalmas utazótáska. Köszön, és megkérdezi, hogy egyezik-e a cím, hamarosan az üres, kibérelhető szobában mászkál, bólogat, kipakol, leül. Csak reggel és este mutatkozik, mintha bujkálna valaki elől, ritkán mutatkozik az utcán.” Valóban Book Antiqua betűtípust használtam. Honnan tudja? Rejtély. Egyszer éreztem, hogy valaki benéz a földszinti ablakon, amikor dolgozom. O lehetett. Az ablaknak háttal ültem, előttem a számítógép billentyűzete. Megéreztem, hogy néz. De nem mertem hátrafordulni. Iszonyú lett volna. Nem akartam látni ebben az állapotban. Percekig ültem mozdulatlanul, amikor végre megéreztem, hogy elhúzódik az ablaktól. Mire az utcára értem, eltűnt. Nem tudtam meggyőződni róla, hogy ő volt, de éreztem, hogy nem tévedhetek. Mozdulatlanul állok a sajtbolt kirakata előtt sokáig, míg esni nem kezd az eső. A kirakattal szemben kötött, erős alakú nő cipel piaci kosarat a túloldalon, ahogy a súlynak ellentart, megfeszül a melle. Meghökkenek: mennyire hasonló módon tért ki mindig előlem! A nő arcát figyelem. Halvány lazúr fedi ezt a hússzerű anyagot, mely mégiscsak egy eleven ember arca, de apró mozgásai, rán- gásai ellenéi'e sem tűnik elevennek, bár a fekete borosták, a nem éppen előnyös sötét szőrszálak tövénél érezni a növekedésre kész erőt (hogy a makacs szálak nőni és nőni akarnak), és oldalt, az állkapocs és a koponya találkozásánál időről időre megfeszül egy izom. Tudom, hogy ő már hazaért. (Haza? Vissza a pincébe). Legalább olyan elmélyülten tanulmányozza a kávéskannát, mint én a nő arcát tanulmányozom, úgy tartja a kezében, mint egy csecsemő fejét, és mintha a szemébe nézne. A legőszintébb, legrettenetesebb arca ez. Nem szánalmas, egyenesen visszataszító. Nem ügyel a vonásaira, és kitetszik, mennyire erőszakos az álla, milyen beesettek a szemei, és a bőre - ezt sem vettem észre korábban - pettyes az apró pórusoktól. Evek óta nem láttam az arcát. Most azt mondom neki (magam elé, azon a nyelven, melyet rajtunk kívül senki sem ért Tao Hsziben): .Megöregedtél”. A kirakat üvegének beszélek. Rám néz az érett sajtok közül, nem válaszol, föláll, kimegy. Visszajön, a kezében ott van a kabát. Ápoi'odott, kellemetlen szagot áraszt, nem tudom, a kabátból vagy Kornél mosdatlan testéből jön ez a szag. Leül, éppen szemben, az arcomba néz. Én is jól megnézem az arcát. Árnyék indul a szeme alatt (árnyék, nem vonal), az áttetsző bőrön, a romlandó húson áttűnik egy testszerű, sötét folt. Szeretném megérinteni, de ez most lehetetlen. Ahogy megszólítani is lehetetlen, nem tudom, miért. Azt a pillanatot próbálom felidézni, amikor utoljára beszéltünk. De nem találom ezt a pillanatot (ő is némán ül a sajtok között). Aztán elfordulok, és akkor ő is elfordul. Most veszem észre, mennyire hasonlítunk. Meg akar alázni. Másnap a következő cédulát találom a kukán: ,A telefonálás nehézségei Tao-Hszi-ben. A telefonkártyák fajtái. Hivatalos és valódi ár.” Mellette: „Tao-Hszi: közölni Istvánnal, hogy a szó ’találkahelyet’ 942
