Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Írottkő Stúdió

X

ÍROTTKŐ STÚDIÓ

Azt hiszem, szégyelltük magunkat. Bár sose mondtuk ki. Már csak anyánk miatt sem. Mindig azt hazudtam magamnak, hogy nem lesz ez mindig így, és öcsémet is mindig ezzel vigasztaltam. Az pedig kicsit sem enyhített belső kínjaimon, hogy anyánk szerint szegénységünk miatt nem nekünk kell szégyenkezni. Egy gyereknek az ilyesmi mindig nagyon nehéz. Magamért nem is csináltam volna. De hát ott volt anyám, és a testvéreim.

Mire hazaértünk, már bekapcsolták a lámpákat az utcán. Homályos fényük csak növelte a hidegséget. Nővérünk kijött elénk az udvarra, és segített berakni a fát a fészerbe. A kétszobás apró kis házban, amelyet egy hentestől béreltünk, nem volt túl meleg. Húgom pokrócba csavarva ült a leckéje fölött, anyánk még nem volt otthon. Bableves fortyogott a tűzhelyen. Én is nekiláttam a házi feladatomnak, gyomrom hangosan korgott.

Mikor megjött anyám, kezébe vette a dolgokat. Elküldött fát aprítani. Egy nagy kosárra vittem be, amivel anyánk kellemes meleget esi nált odúnkban. Leültünk az asztal köré, és csorba szélű tányérokból pléhkanállal ettük j leveskénk. Jutott egy-egy alma is mindenkinekj

Egy bádog lavórban állva mosdottunk meg először a kicsik, aztán a nagyok. Sietni kellett nehogy megfázzunk, mert a betegség drágái Utána pizsamába bújtunk, és bemenekültünk a takarók alá. A repedezett mennyezet szitált az ágy recsegett. Szüleim esküvői portréja voh az egyetlen dísz a falon.

Anyám mesélt nekünk. Megtört arcán kisimultak a ráncok, szeme a régi fénnyel csillogott. Öcsém már aludt mellettem, hideg lábát lábamhoz simítva. Szerettem volna felkelni és megölelni anyámat, de ehelyett ő jött oda hozzám, és megcsókolt. Szemeiből folyt az édes könny.

LUZSICZA ISTVÁN

Kereszt a háton

Valami nehéz, valami kereszt a háton, mit magammal cipelek; de hiába - a sorba beállók, bomlasztok belülről valóságot, ahogy üldözök, úgy üldöztetek, köztem vagytok, s vagyok én köztetek; súg impulzív instrukció-folyam, választásom egy: hogy megalkudjam, s hogy üres, fásult arckifejezés fehér zászlóként intsen: ennyi, kész.

Ez van hát. Biceg minden elmélet. Megbillenő kereszt alatt élek.

Profán kezek fel is szegeznének, s ha ledobnám: éreznék-e szégyent?

Oly mindegy, magammal mit hordozok. Létezem, s ez teljesen más dolog. Szárnyak és jármok, átkok és álmok: itt vagyok - tehát kollaborálok.

J__________________________________