Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - G. Komoróczy Emőke: "A költészet bomlasztó ereje nélkül mi a valóság?"

rímkavalkádra és parázs ritmusra épülő apró versek sora, a hangutánzó-han- gulatfestő elemek feldúsítása stb.). Fergeteges ritmusú polifon kompozícióval köszönti 1963-ban az 50 éves Weöres Sándort (Pogány ritmusok), melyben a tánc örvénylését megidéző, már-már sámánisztikus erejű szómágia (ismétlések, halmozások, szóikerítések stb.), a vizuálisan is felkavaró topográfia olyan páratlan összhatást eredményez, amely a magyar líra csúcsteljesítményei közé emeli ezt a darabot (nem véletlen, hogy szinte minden újabb keletű antológiába bekerült).

Költőnk versszemléletében az igazán jelentős fordulatot az Elégia két személyhez vagy többhöz (1964-68) című kötet hozza. René Char költeményein iskolázódva (akiktől ez idő tájt sokat fordít, meglehetősen szabadon), elsajátítja a csend és elhallgatás poétikáját. A tömbszerű építkezésmódban fellazul a lineáris szerkezet és a folyamatos narráció, eltűnik a központozás, a szintagmák közvetlenül „lebegnek”, a szöveg többféleképp értelmezhető. A festői- ség technikai megoldásaival is él olykor-olykor poétánk: mint az impresszionisták vásznán a színek, lazán kapcsolódnak egymáshoz az elmosódott kon- túrú szóalakzatok, rövid, rejtekező félsorok, prózai betétek - ahogy az emlékfoszlányok törnek fel a tudatalattiból. A versvilágot a szerelem- és a halálélmény szimbiózisa szövi át meg át: a költő kozmikus katasztrófaként éli meg új kedvese váratlan halálát - az otthonosság lehetősége most veszett el számára végérvényesen. Apró, két-négysoros mozaikokban jeleníti meg a felbomlás képzeteit, újra és újra átélve az elmúlás borzongását (,fű szövi arcod / füvek tartják szemed / ki értené szavakkal / öregedtél egy éjszakát” - Sirályok műugrása). E halálélmény magát a költőiséget, költészet és valóság viszonyát is átértelmezi: Papp Tibor szakít a metafizikai tradícióval, ironikusan megkérdőjelezi a hermetikus hagyományt (Kettős értelem; Orpheusz zaklatása). Racionális valóságérzékére vall, hogy a továbbiakban egy nyersebb, tárgyiasabb, életközelibb beszédmódot teremt, elhagy minden poétikai klisét, „mankót” (rím, szabályos versforma, nyelvi sztereotípiák stb.), s laza képzettársításokkal, a szavak asszociációs mezejének tágításával, a nyelv szemantikai lehetőségeinek többrétű kiaknázásával feloldja a zárt struktúrákat.

O vezeti be a „vendégszöveg” fogalmát az irodalmi köztudatba (Vendégszövegek 1, 1968-71), R. Char szövegfoszlányait szeriális transzformációval átemelve saját versvilágába. A személyes történetmondástól, emlékidézéstől elszakadva, hiátusokkal - negyedig-félig üres lapokkal, vizuális elrendezéssel - érzékelhetővé teszi a verbálisán ki nem mondott gondolatokat. A költészet elemeivel most már úgy bánik, mint az építész a nyers anyaggal („szórt szavaim összeállnak íme szöveggé”), s arra törekszik, hogy a „látható nyelv” (Zol- nai Béla) segítségével fejezze ki konceptuális elgondolásait. Tudatos nyelvi kísérletezésbe kezd, megbontja a kötött formákat, s keresi a titkot: ,p szétforgácsolt vers miért / hogy a forgácsokból összerakva” hatni tud? Felismeri: ,p költészet bomlasztó ereje” átrétegzi a valóságot, leás az alapokig, s lefoszlat minden hamisságot konvencionális életszemléletünkről („csak a szöveg rendje

I... I késztet gondolkodásra”).

Végül is eljut az „emberközpontú szókártolás” — a költészet — végső elemeire való redukálásáig (Vendégszövegek 2-3, 1972-83). „Szó-eső költészet”, „szónyeső költészet”, „szó-leső bölcsészet”, jóleső töltészet” — játszik ironikusan a szavakkal. A Múzsához írt „szerelmetes dalai” groteszk képzettársítá921