Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pasztercsák Ágnes: A hasonmás
világnézetének, másrészt a népi hitvilág magyarázza, amely a boszorkánynak azt a sajátosságot tulajdonítja, hogy ördög általi megszállottságát képes továbbadni, kettős (ember-szellem) lényénél fogva lehet megszállott és megszálló is.39 A falubeliek tette egyértelműen az önbíráskodás megnyilvánulásának tekinthető', amiből következik, hogy a megszállottat a korabeli társadalom törvényen kívülinek tekintette, ezáltal feljogosítva érezhették magukat bármiféle önbíráskodásra velük szemben. Az elbeszéló'nek Aalo iránt érzett rokonszenve a regény zárlatában is megmutatkozik, amikor is Priidik lövése örök nyugalmat biztosít a halála után farkasként nyugtalanul bolyongó nó' lelkének. A narrátor szenvtelenségre vonatkozó kísérlete tehát az elbeszélés folyamán sorozatosan megdől, amint hőseit próbálja tisztázni az őket ért vádak alól. Véleményének állandó jelenléte okán nem tud sem tárgyilagos, sem visz- szahúzódó maradni. Ez utóbbi azért sem sikerülhet, mert igyekszik történetét s saját magát hitelesíteni, s ezt gyakorta az eseményekhez fűzött kommentárjában teszi. Annak ellenére tehát, hogy heterodiegetikus elbeszélővel van dolgunk, jelenléte az elbeszélésben - nem a történetben — végig érezhető, véleménye, nézőpontja meghatározó az olvasó számára. Mint említettem, e krónikás elbeszélő, kinek feladata pusztán a történet ismertetése volna, gyakorta mutatkozik meg moralizáló oldaláról, ami véleményem szerint arra vezethető vissza, hogy próbál belehelyezkedni a kor értékrendszerébe, saját kompetenciáját alátámasztandó. Ezt a nézőpontot kívánja erősíteni Aalónak a keresztény értékrend szemszögéből való megítélésével, s innen válik érthetővé fiktív közönsége/olvasója megválasztása is. Megállapítható azonban, hogy az elbeszélő ebből a szerepkörből is kiesik, mivel a lány iránt érzett rokonszenve szinte érvényteleníti a keresztényi erkölcsön alapuló ítéleteit. Ilyesformán a regényben ugyanazon elbeszélő által felvett különböző szerepek, pozíciók küzdelmét figyelhetjük meg, melyek közül - a krónikás-moralizáló elbeszélő eredeti szándékától eltérően - az Aalo történetét megértő, ilyesformán e közösség normáit átlépő, így az adott korba belehelyezkedni nem képes elbeszélő rajzolódik ki legélesebben. Láthatjuk tehát, hogy magát az elbeszélőt is kettősség határozza meg a történethez való viszonyulása kapcsán, s ezen kettősségén - tulajdonképpen a közösség normáinak, illetve saját értékrendszerének különbözőségén — nem tud úrrá lenni, még akkor sem, ha az elbeszélést a „moralizáló-elbeszélő” záija a történet erkölcsi tanulságára utalva. Az a tény, hogy a narrátor nem képes elfogadni teljesen e közösség normáját, s minduntalan át kényszerül lépni annak határait, minden igyekezete ellenére mégis növeli a distanciát közte és történetének szereplői között, s így lepleződik le egy későbbi kor képviselője. Fokalizáció és elbeszélői pozíció kapcsolata Az elbeszélés során leginkább a kívülálló krónikás, illetve moralizáló elbeszélő nézőpontja a leghangsúlyosabb. Mivel ez a két szerepkör nem áll távol egymástól (hiszen mindkettő a kor normáihoz illeszkedő), így az ennek megfelelő nézőpontok is részben fedik egymást, ám a moralizáló elbeszélő fókusza gyakrabban érvényesített. Megfigyelhető azonban, hogy az elbeszélő olykor lemond szereplői javára arról, hogy saját szempontját érvényesítse, így lehetőséget ad 889
