Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pasztercsák Ágnes: A hasonmás
nyok cimborái, nem érték be azzal, hogy Kopu és Ristna erdeiben tanyázzanak...”29 Az elbeszélő legszembetűnőbben az egyenesen az olvasóhoz intézett szövegrészekben mutatkozik meg: keresztény testvéreim! Midőn a Démon lehelete érinti meg a halandó embert, földhöz annak lába többé nem ér; szelleme nyugtalanul száguld, mint a szélvihar; lelkének szóvétneke pedig fényesen világol, miként az olajjal megöntözött tűz".30 A szereplők identifikációjában fontos motívum lesz ember és állat párhuzamba állítása, ami a népábrázoló regények egyik kedvelt motívuma. A legtöbb esetben ez az emberi lét lefokozottságát van hivatva érzékeltetni (1. például Kianto, Jotuni említett műveit), itt viszont Aalóval kapcsolatosan ártatlanságára, illetve az emberekkel való viszonyára utal ezzel az elbeszélő, s közvetetten megvilágítja az ember természetbe ágyazottságát: „E hajadon minden bizonnyal békés természetű, hisz oly türelmes és szelíd volt az állatokkal, nem gerjedt haragra s nem is szidalmazta őket. Főijének és gyermekének (ha isten egykor gyermekkel áldja meg) nem ily gyöngéden fogja-e majdan gondját viselni.”31 Az elbeszélői pozícióval kapcsolatban Kai Laitinen a narrátor négy szerepkörét különíti el. Az első a gondolkodó, filozofáló, a történteket fontolgató elbeszélőé (pohtija), aki előszeretettel von bibliai párhuzamokat az egyes történések kapcsán, illetve morális alapokon ítéli meg Aalót. Ezzel szorosan érintkezik az eseményeket ismertető elbeszélő szerepe (selostaja), aki a történtek puszta ismertetésére, tehát az olvasó tájékoztatására vállalkozik. A fent említett elbeszélői szerepek által kijelölt nézőpontok egészülnek ki helyenként Aalo és Priidik fókuszával, így válnak az események több oldalról megvilá- gítottá.32 Az elbeszélői szerepek ilyesfajta felosztásával alapjaiban egyet lehet érteni, ám éles elkülönítésüket nem látom indokoltnak. Az elsőként említett elbeszélői pozíciót (pohtija) magam moralizálónak, a másodikat (selostaja) pedig krónikásnak nevezném, mivel ezen megnevezések e szerepek fő jellemzőjére világítanak rá. Az elbeszélőén túl valóban Aalo és Priidik szemszöge látszik meghatározónak, ám ezek kiegészülnek más szereplő, illetve az elbeszélő fókuszával is, így az éles elkülönítés itt sem látszik indokoltnak, hiszen e szerepek, s az általuk felkínált nézőpontok kiegészítik egymást, sőt helyenként egymásba játszanak. (Afokalizáció kérdésével a következő fejezetben foglalkozom részletesen.) Az elbeszélői szerepekkel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a narrátor alapvetően a krónikás-elbeszélő szerepébe próbál belehelyezkedni. Ebből kiindulva az olvasó bizonyos fokú szenvtelenséget, objektivitást s ugyanakkor visszahúzódást vár az elbeszélőtől, ezt azonban ő csak helyenként tudja megvalósítani. Ezt támasztja alá, amikor e heterodiegetikus elbeszélő mesterien alkalmazza az archaizáló, a kor népi hiedelemvilágában élő ,krónikás” stílusát, miközben több ízben szinte prédikációszerű beszédet intéz közvetlenül a hallgatósághoz, biztosítva őket empatikus képességéről, látszólagos közösséget vállal a kor emberével, aki ebben a babonák övezte keresztény világban nem fogad el semmit, ami a normától különbözik: „Üdv Isten dicsőségének, ragyogjon glóriája tiszta fénnyel, miként Pyhalepa templomában a csillár karácsonyi gyertyái, hogy a Démonok és Uruk vereségét 887
