Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet

költők közé, hogy áldozatos küldetésének természet- és történelemfeletti távlatát mutassa meg. A „nagycsütörtöki” megrendülés ettől fogva Dsida Jenő fiatalos költészetének állandó érzelmi forrása lett: a személyes áldozatvállalás eszméje nemcsak vallásos verseit szőtte át, hanem a történelmi megpróbáltatások mélyéről felhangzó kisebbségi zsoltárát, a Psalmus Hungaricust is. A kisebbségi sors közvetlen tapasztalat, köznapi valóság volt az ő számára, ebben a sorsban mégis többet látott, mint közönséges történelmi csapást. A kiszolgáltatottság, a megalázottság, az üldöztetés egyetemes emberi tapasztalatát ismerte fel, s midőn védelmet keresett ennek a mindenkit fenyegető végzetnek a terhe ellen, személyes és közösségi szorongattatásoktól gyötörten, a korai halál riasztó bizonyosságában, minden emberi reményét az áldozat végső értelmébe és a megváltásba vetette.

A költeménynek - mint mondottam - a „síkváltások” alakítják ki a gondolati és érzelmi szerkezetét, ezeknek a „síkváltásoknak” megfelelően a szövegnek három stiláris rétege van: a tárgyilagos, a személyes és a mitikus. A tárgyilagos előadásmód a külső világot - a kocsárdi vasútállomás sivár környezetét -jeleníti meg, a szövegnek ebben a rétegében csak egyetlen, a „nyu- gatos” költészet stiláris hagyományait követő szókép található: „a sűrű füst, mint roppant denevérszárny / legyintett arcul.” A személyes jellegű vallomás stílusát egy nagyszabású komplex hasonlat határozza meg, ez a hasonlat a romantikusok hangját idézi fel: „Testem törött volt és nehéz a lelkem, / mint ki sötétben titkos útnak indult, / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit”. Végül a Nagycsütörtök mitikus stílusrétege nyelvi megformálásában is az evangéliumok előadásmódját követi, pontosabban korszerűsíti és teszi egyszerűbbé: elhagyva az eredeti szöveg archaikus nyelvi elemeit.

Dsida Jenő költeménye kerüli a különleges díszítőelemeket, költői nyelvezete inkább egyszerű és tárgyilagos, nem törekszik erősebb festőiségre vagy zeneiségre. Ezt a dísztelen egyszerűséget nyomatékosítja verselése is: a Nagycsütörtök ötös, illetve hatodfeles jambusokból épül fel, s a költő nem ragaszkodik a verslábak tisztaságához sem. A verssorokat nem díszítik rímek, inkább néhány alliteráció vagy belső rím ad a szövegnek némi zeneiséget: „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, „nyirkos éj volt és hideg sötét volt”. A szöveg enjambement-okkal töri meg a versmondatokat, s inkább a költészet ősi — a Biblia által is gyakran használt — gondolatritmusát alkalmazza, mint a modernebb zenei ritmikát. Ezt a gondolatritmust teljesítik ki a vers zárósorai, amelyek tragikus hangoltságban fejezik ki a költő fájdalmas magányát: ,Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak...”

A Nagycsütörtök így valóban egy drámai pillanatot, egy erkölcsi-vallásos azonosulás drámai pillanatát örökíti meg, és ez a személyes, egyszersmind mitikus és transzcendentális drámaiság sokkal nagyobb költői erőt jelent, mint bármilyen szókép vagy zenei díszítmény. Ezzel a személyes, egyszersmind közösségi drámaisággal, hitvallásos erővel lesz a huszadik századi magyar vallásos költészet klasszikus alkotása: egyszerre a nemzeti és a keresztény költészet maradandó értéke, amely egy magára hagyott, kisebbségi sorsba taszított emberi közösség fájdalmas tapasztalatait emelte a szakralitás magasabb régiójába.

875