Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet

iránt érzett ragaszkodásról. Pedig sohasem tartozott azok közé, akik Erdély címerével akarták volna hitelesíteni költészetüket, a szülőföld szeretete és az iránta érzett hűség inkább titkos vízjelként ütött át a verseken.

Ez a vízjel vált mind nyilvánvalóbbá élete végén, midőn az elviselhetetlen- ségig fokozódtak az erdélyi magyarság terhei. A kolozsvári költő ekkor - a kisebbségi megpróbáltatások napjaiban - írta fájdalmas zsoltárát: a Psalmus hungaricust, amely korábbi költészetének merengő és játékos dallama után a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú morálját szólaltatta meg. Azt a hagyományos hangot idézte fel, amelyet a török pusztítással viaskodó egykori énekes: Kecskeméti Vég Mihály ütött meg, amely Kodály Zoltán fájdalmas magyar zsoltárában zengett két országvesztő háború között. Hitvallást tett szétszórt népe mellett, egységre szólított, hangos szóval akarta a történelem közönyös erőit megállítani. Fellebbezés volt ez a zsoltár: a történelemhez, az európai népek közösségéhez; az elfúló kiáltás, a kihagyó lélegzet mindazonáltal arra utalt, hogy a költő aligha reménykedhet a közös sebek orvoslásában. Élete alkonyához a megmásíthatatlan végzet gyötrelmes tudatával érkezett el, úgy látta: minden elvégeztetett.

Reményeit ezért egy történelem fölött létező igazságosságba helyezte: rövid életét végigkísérte a megváltás hite és drámája, az a bizonyosság, hogy zaklató kérdéseire a létnek egy magasabb rendjében kaphat majd választ. Dsida Jenő „angyalok citeráján” játszott, igazi „poéta angelicus” módjára tudta megszólaltatni az égi zenét. Költészetének korábban éppen ez a szólama volt a legnépszerűbb: a Chanson az őrangyalhoz, a Vidám kínálgatás keresztényi lakomán, a Jámbor beszéd magamról. Ezekben a verseiben „angyalok motoznak”, az égi fények között egy természetfeletti bukolika tündéri játéka bomlott ki, a túlvilágot ugyanaz az idilli derű szőtte át, mint az egyszerre légies és fóldies szerelmi költeményeket. Az angyalok a költő személyes ismerősei, ájta- tosságaiknak rokokó bája van, régi költői hagyományt idéznek, Csokonai Vitéz Mihály Cupidóit és tündéreit. Gyengédek és őszinték ezek a költemények, a keresztény költő igazi hangja mégsem bennük szólal meg, inkább azokban a versekben, amelyek a megváltást keresték, a megváltás művében kívántak személyes részt vállalni. Dsida Jenő az „imitatio Christi” mélyről fakadó élményét szólaltatta meg, s a túlvilág fényében tündöklő szentek és angyalok mellett fel tudta idézni a krisztusi áldozat mélységét is, azt a szenvedést és megaláztatást, amely végül a megváltáshoz vezet.

A megváltás és az áldozat drámájának költői átéléséről számos vers tanúskodik, így a Krisztus, a Húsvéti ének az üres sziklasír mellett vagy az Út a Kálváriára című költemények. Ezekben a kereszténység ősi, ugyanakkor ko- runkbeli felismeréseit, a szolgálat és az önfeláldozás „teológiájának” gondolatai jelennek meg. Olyan gondolatok, amelyek a mi korunk keresztény irodalmából ismerősek. Hadd utaljak csupán Pilinszky Jánosra, akinek egy 1963. november 25-i keltezésű jegyzetében szinte ugyanazzal a gondolkodással találkozunk, mint Dsida Krisztus-verseiben: .Megrendítő Isten arcán a változás, amikor lehajol értünk. Fönséges tartózkodása fölfoghatatlan drámába csap át, melynek kohójában a legsúlyosabb kérdések izzanak - a bűn, a szabad akarat, Isten mindenhatóságának, Jézus megtestesülésének és áldozatának titkai. E naptól fogva: Atyánk, áldozati bárány a neve. Egy közülünk. Sőt: aki a legelesettebbet befogadja házába, Őt fogadja be. így siet segítségére képzeletünk871