Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet
nek, hogy kire gondoljunk, amikor rágondolunk? Az éhezőre, a szomjazóra, a mezítelenre.” Dsida Jenő költészetében ugyancsak az áldozatnak és a megváltásnak ez a „fólfoghatatlan drámája” nyilatkozik meg. 0 maga is át akarja élni ezt a drámát, meg akar vele küzdeni. Különösen Nagycsütörtök című verse mutatja ezt, az a költemény, amelyben saját sorsát - a kisebbségi magyar költő sorsát - az áldozatvállalás keresztény erkölcse szerint értelmezi. Költészetében több alkalommal is visszatér a nagycsütörtöki virrasztás motívuma. A krisztusi szenvedéstörténetnek ez a mozzanata azonban korábban nem kapott személyes értelmezést, mondhatnám így is: igazi lírai erőt. ANagycsütörtökön című vers - a szóban forgó költemény közvetlen előzménye - valójában szerepvers, a költő a magára maradt, szenvedő Krisztus helyébe képzeli magát. Testvéreim, tanítványaim! Égignyúló kemény kereszten holnap megölnek engem! És ti alusztok, mélyen alusztok! A valamivel később keletkezett Nagycsütörtök viszont már minden ízében személyes vallomás, amely a súlyos történelmi gondokkal küzdő, magányos erdélyi költő áldozatának keresztény értelmét és természetfeletti távlatát világítja meg. A vershelyzet nagyon is köznapi: a Kolozsvárra visszatérő költő a székelykocsárdi vasútállomáson - a székely körvasút átszállóhelyén, amelyet mindig úton lévő, fáradt székelyek töltenek meg - várakozik a csatlakozásra, s a hideg éjszakában valami emberi szóra, közeledésre, együttérzésre vágyik. Körötte ismeretlenek alszanak, s a teljes magányosság szorításában nincs senki, akivel megoszthatná gondjait. Ebben a szorongató lelkiállapotban ismeri fel a virrasztó Krisztus magányának és gyötrődésének értelmét: az áldozat misztériumát. Mindenekelőtt azonban lássuk a vers szövegét: Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab 872
