Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet
a legkevésbé sem idegen a metafizikai és spirituális ihlet, a transzcendens érdeklődés, sőt a misztikus tapasztalat. Dsida Jenő költészete igen beszédes témája mindannak, amit az imént megállapíthattam. Dsida kora ifjúságától arra készült, hogy költő legyen, s ennek érdekében szelíd eréllyel hiúsította meg családjának más irányú terveit. Verseivel korán feltűnt és gyorsan népszerűséget szerzett: ifjú költőként a játék elemi örömével merült meg a versek világában, valósággal lázba jött, ha egy szokatlan képre, frissen csengő rímre talált. Mégsem volt igazán boldog, mintha a múlandóság fiatalos érzésénél valami sötétebb és nehezebb szomorúság szegte volna kedvét. Korai költészetében mindegyre az elmúlás képzetei jelennek meg, valami állandó félelem szövi át az expresszionista szabadvers kötetlensége szerint áradó laza sorokat. A háborús évek családi gondjai, az Erdély sorsát eldöntő történelmi változások bénító közhangulata mellett mindennek személyes oka is volt: a szívbetegek örökös szorongása, amelyet egy fiatalon elviselt súlyos betegség oltott leikébe, verseibe. Dsida Jenő maga is sejtette, hogy nem lesz hosszú életű, s a cigarettával, feketekávéval mérgezett szerkesztőségi életmód is még inkább aláásta gyenge egészségét. Korai költészetét az elmúlás csendes szomorúsága hatotta át, s ezt a szomorúságot a magányosság érzése mélyítette el. Életét fiatalon bevégzettnek érezte, nem a megváltás bizalma, inkább valami sötét félelem töltötte meg szívét. A fiatal szívnek azonban még nagyok voltak a tartalékai, a korai versekben elpanaszolt otthontalanság után Dsida Jenő lassanként védő és nyugtató menedékre talált: a szerelemben, a természetben és a költészetben. Életének delén írta nagyszerű bukolikus költeményeit, két epikai elemekkel átszőtt lírai remekét: a Kóborló délután kedves kutyámmal és a Miért borultak le az angyalok Viola előtt című népszerű műveit. Az előbbi játékba feledkező tavaszi hexameterekből épült, s szinte a reneszánsz önfeledt játékosságával fejezte ki a természetben megújulást kereső lélek boldog örömét, az utóbbi szerelmes ujjongás, amely merengő érzésből és szelíd erotikából font tündéri koszorút egy leány homloka köré. A bukolikus ihletés általános volt a harmincas évek fiatal költőinél, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Vas István, Ta- káts Gyula és Jékely Zoltán is a természeti idillben kerestek menedéket a köröttük mindinkább kibontakozó történelmi és szellemi válság elől. A költészet Múzsája „menekülő Múzsa” volt ekkor, a természet és az idill feledtető békéje kínált oltalmat, ígérte egyszersmind s humánus értékek megőrzésének lehetőségét. Dsida Jenő természeti és szerelmi idillje is az emberi élet elemi értékei mellett tett vallomást, a Violát ünneplő „csodálatos történet” azt kívánta igazolni, hogy „a fájdalomnál erősebb a jóság”, a tavaszi kóborlásról írott „lírai riportnak” pedig az egyszerű öröm adott fénylő derűt. A szerelmi himnusz és a lírai riport a természet tündöklő dolgait jelölte meg, ez a természet azonban más volt, mint egy évtizeddel korábban az avantgárd költők pásztori vidéke: egyéni arculatot kapott, meg lehetett határozni térben és időben, a mappán és a történelemben. Ahogy Vas István és Zelk Zoltán jellegzetesen pesti, Weöres Sándor és Takáts Gyula jellegzetesen dunántúli tájakat rajzolt verseiben, Dsida Jenő természeti idilljeinek erősen erdélyi színezete van. Szinte nevén nevezte a Kolozsvár környéki tájat, a kéklő Árpád-csúcsra, a kristályvizű Szent János-kútra, Kolozsmonostor lágyan hajló, zöld dombjaira hivatkozott, mintegy rejtetten tett vallomást a szűkebb haza 870
