Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet

alig maradt valami a szitán, s az sem az, amit napfényre szerettünk volna hozni. Egy ezredéves világszemlélet költői megnyilatkozásait kerestük; sem a múltban, sem a jelenben nem találtunk jelentős alkotást. Ami költészet volt, másodlagos költészet volt, s még így sem ebből a világszemléletből táplálkozott. A katolicizmus, mely a társadalom minden területén hatalmat és tekintélyt szerzett, a költészet területén semmi eredményt nem tud felmutatni.” És ehhez végül a következőket tette hozzá: „Elfogultságot érzek, ami a művészi alkotásnak, mely meggyőzni akar, legnagyobb veszélye.”

Illyés véleményére Babits Mihály, a Nyugat szerkesztője és legnagyobb tekintélye Katolikus költészet című írásában lényegében egyetértőén reagált. Olyan katolicizmusról beszélt, amelynek képviselőiben „az élet szépségének és bűnösségének ösztönös érzései harcolnak”, ezeknek a katolikusoknak „erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem”. „Katolikus - mondja -, akinek belseje az akarat drámájának, a bűn és bűntudat párviadalainak izgatott színpada.” „De az a katolikus költő - érvelt tovább -, akit az egyházhoz az érdekek és viszonyok láncolata fűz (mint persze elsősorban a papköltőket), könnyen tekintheti az egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai pártnak, melynek pillanatnyi érdekei és céljai, tudtán és akaratán kívül is, korlátozhatják költészetének szabadságát és őszinteségét.” Mindez azonban nem jelentette azt, hogy elutasította volna a vallásos költészetet. Ellenkezőleg, tanulmánya végén a következőket állapította meg: „Minden nagy költészet lényegében vallásos költészet, s minden nagy vallásos költészet bizonyos nagyon tág értelemben katolikus is. De a kimondott s felekezetileg hirdetett irodalmi katolicizmus problémája kényes sarkokon fordul meg: önzetlenség, tisztaság és hit kérdése ez - tisztaságé, mely semmi politikát magához férni nem enged; s a hité, mely nem tréfál, mely nem hagyja magát elmagyarázni, szimbolikusan értelmezni, sem pedig egyszerűen szembehunyva mellőzni.”

Nem sokkal e vita után lépett színre a hazai katolikus reformnemzedék legnagyobb hatású folyóirata, a Vigilia, amely a hagyományos és hivatalos nézetektől eltérve merőben új módon, már valóban a francia (és német és angol) „neokatolikus” irodalom szellemének megfelelően határozta meg a „katolikus költészet” fogalmát és kritériumait. (A Vigilia írásainak és törekvéseinek ismeretében talán más megítélésekkel szolgált volna a Nyugat vitája is!) Mindenekelőtt Sík Sándor elméleti ű’ásaira, így a Vigilia első számában olvasható A katolikus irodalom problémájához című tanulmányára gondolok, amely a korábbi „hivatalos” katolikus gondolkodáshoz képest egészen újszerűén határozta meg mind a .katolikus” mind a .költészet” fogalmát. ,A katolikus hit - szögezte le Sík Sándor — nem dogmák összessége, a katolikus morál nem parancsok és tilalmak kazuisztikája, s a katolikus élet nem bizonyos liturgiái cselekmények végrehajtásában áll, amelyeknek nincs közük egyéb életmegnyilvánulásokhoz. A katolicizmus életforma, éspedig totális életforma, amely az egész valóságot átölelni, alakítani, betölteni, átlelkesíteni igyekszik. Világfelfogás, amelyben benne van minden, ami embernek hozzáférhető; világérzés, amelyben elfér mindaz, »ami az ember szívébe felhatott«, és világalakító lendület, amely mindent - külső és belső valóságot - Krisztus képére akar átformálni.”

Az irodalom (a költészet, a művészet) mibenlétéről pedig a következőket

867