Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Pomogáts Béla: Dsida Jenő és a katolikus költészet
állapította meg: ,A katolikus művész számára éppen ezért voltaképpen nincs külön vallásos művészet. A világosság, a katolicizmus egész életét, minden élményét átjárja, tehát ott lesz, egyszer láthatóan, másszor láthatatlanul, kimondva vagy kimondatlanul, de mindig érezhetó'en és döntően minden alkotásban... Akármiről fog szólni, a szó mélyebb értelmében »vallásos« lesz az alkotása, amely éppúgy szól az Istenről, mint az adott tárgyról, még ha egy szava sem vonatkozik is rá: atmoszférájában, perspektívájában, hanghordozásában, színeiben, dallamában, ritmusában lesz benne az örökkévalóság.” Sík Sándor nézetei - különben Babits imént idézett állásfoglalásával meglehetősen összhangban - a katolikus, illetve általánosságban: a keresztény költészet eredeti, érvényes és korszerű meghatározását adták. A keresztény költészet - abban a szellemiségben, amelyet Babits és Sík Sándor meghatározott - valójában mindig is jelen volt a huszadik század magyar irodalmában, igaz, éppen legnagyobb értékteremtő egyéniségeit, így Babits Mihályt, nem mindig ismerte el autentikus keresztény költőnek az iro- dalomtörténet-írás. Méghozzá két oldalról sem, mert a minősítést egy időben megtagadta tőle az egyik oldalon az önmagát ,hivatalosnak” tekintő keresztény irodalomkritika; a másik oldalon a marxista irodalomtörténet-írás, amely időnként manipulativ eszközökkel is arra törekedett, hogy jelentéktelenné tegye és elvitassa irodalmunk keresztény szellemben fogant értékeit. Az a szellemiség, amelyet ezek az értékek konstituáltak, folyamatos volt tehát, de nem volt egységes: a keresztény költészetnek több áramlata is létrejött és ezek mögöttes terében rendre a vallásos érzés és elkötelezettség másmás változata állt. Általánosságban elteijedt - már a századfordulón a szecessziós és impresszionista művészet hatására is — az az „esztétikai kereszténység”, amelyet Babits úgy határozott meg egy kis írásában (Esztétikai katolicizmus), mint „a katolikus szellem múltjával, kincseivel való átivódás”-t. Ez az esztétikai élményekből táplálkozó vallásos érzés szinte minden „nyuga- tos” költő esetében szerepet kapott, és szerepet kapott az erdélyi magyar lírában, így mindenekelőtt Dsida Jenő költészetében, amely mindig fiatalos életörömmel mutatta be a vallásos élményben rejlő szépségeket és lelki örömöket. A keresztény költészet egy másik formáját talán „népi kereszténységnek” nevezhetnék: azokra az írókra - persze nemcsak költőkre — gondolok, akik a nép közelében élve, a paraszti élet és hagyományok iránt érdeklődve a népi vallásosság tradicionális élményeit, például a keresztény ünnepkörhöz kapcsolódó érzésvilágot, a szentek tiszteletét, az egyszerű emberek elemi áhítatát fejezték ki műveikben. Ugyanezt az áramlatot képviselték azok a költők, akik keresztény empátiával beszéltek a szegénység helyzetéről, és sürgették a parasztság szociális gondjainak megoldását. Ennek a „népi keresténységnek” a klasszikus költői alkotása Juhász Gyula verse, A tápai Krisztus, amely a falusi nép mély és őszinte Krisztus-hitéről, egyszersmind a szociális igazságtevés vágyáról tesz vallomást. A „népi keresztény” irodalomnak a hangja jelent meg Tamási Áron regényeiben és elbeszéléseiben, különösen Szűzmáriás királyfi és Jégtörő Mátyás című regényeiben, amelyeket a székely nép vallásossága és vallásos hagyománya szőtt át, amellett Gárdonyi Géza, Nyíró' József, Balázs Ferenc, Asztalos István és Fekete István műveiben, Sík Sándor, Berda József, Bárdosi Németh János, Falu Tamás, Bartalis János, Szabédi László, Takáts Gyula számos versében vagy a falusi nép körében élő papköltők, így Harsányi 868
