Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Marafkó László: Völgymenet

MARAFKÓ LÁSZLÓ

Völgymenet

A gép óriás fürkészdarázsként már kiló'tte a fullánkját, bombái feltépik a rizs- földeket, s fordul vissza, talán hogy végleg megbabonázzon. Az elképzelhetet- lenség megüvegesedő' idejében egy földhányáshoz tapadok. Mellettem egy vietnami, s a robbanások kráterében fémszálnyi hang: mit keresel itt?

A kérdés felnyársal, kalimpálok, mint rovar az égboltnyi szem alatt.

Zsírosán csillogó, jóltáplált arc — az időnkénti duhaj részegségek vöröslilájával. A főnököm - bár ebben a megfogalmazásban van valami paternalista megadás. A munkahelyi vezetőm - ami a tárgyszerűségével azt sugallja, mintha vezetne bárhova is, holott csak oda vezet, ahova mondják neki. A személyi anyagomat nyilván az utolsó vesszőig kiáztatta az agyában, hogy a gyenge pontokat földerítse: „Te tudsz idegen nyelvet. Most lehet Vietnamba menni.” Kényelmesen megszabadulna tőlem, hátha ottmaradok - gondolom a tévéhíradó alatt, mikor a B-52-esek unottan megválnak bombáiktól, ám itt, a kíméletlenjelen időben már restellem rosszhiszemű önmártíromságomat. A pacalfejű nem tudhatja, hogy egyetemistaként, amikor magyarra tanítottam azokat a csicsergő beszédű vietnamiakat, már elindultam arrafelé.

„Mi bajod? Mindent elértél!” - ezt alig pár héttel korábban mondta. A „minden”: én egyetemet végeztem, ő meg levelezőn most gyűri a főiskolát. Előtte a mozgalomban élte ki magát, büszkén, boldogan. De hát mostanában — neki fura új szokás — diplomát is kémek. Hogy tíz évig enélkül is vezető lehetett, természetesnek tekinti. Az „élet egyeteme”! Ami eddig jó volt a NAGYBETŰS, sőt, nagykanálos élethez, de most papír is kellene hozzá. Kinevezett mutatványosként addig is mindennapjaim késdobálója: körbehajigál, hogy érezzem, ki az úr a porondon. A jó magaviselettel kiérdemelhető lehetőségek kapujára szegez.

Lám, némi túlérzékenység, és a zsíros arcok rezervátumából eljuthatok a történelem begerjedt tűzhányójához. A reménytelen biztonságból a reményteli kockázatba. Bár a kiprovokált pusztulás felelőtlensége elvesz valamicskét a megelőlegezett hősiességből.

E túlbonyolítás talán a túlélés elő- és utófeltétele. Mert a legkényelmesebb heroizmus az volna, ha itthagynám a fogam.

Mintha valakinek a gondolata volnék. Vagy elporcosodó félelem. Amit majd mentegetni illik, holott a félelemnélküliség igazán csak a gyengeelmé- jűek kiváltsága.

Aztán leemelik az ég dübörgő kupoláját, a Phantomok eltűnnek, s gubbasztok a csendben. Valaki meghagyta az életemet. A sors valóban vak, nem hozza meg a szívességet, hogy áldozata lehessek.

851