Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Marafkó László: Völgymenet

És mindújra szárazvillám: mit keresek itt, ezen a porsörétes utcán, a szülőhelyemtől vagy háromszáz, a fővárostól kétszáz kilométerre, a lakhelyemül bejegyzett városban, ahol egyébként addig maradhatnék, míg időm végképp lejár. A kérdés az enyém, de egy ismeretlen barátságtalan hangján. Banalitásával maga a megtestesült fensőbbség. Percekig csak állok a járdán, báva- tagon, mint a habókosok. Mellettem autók vágtatnak el az utca csatornájában, a közeli borozóból részeg dülöngél ki. A háztetők fölött a hegy zöld bundája. A kérdés, mint nem gyógyuló seb, hónapok múltán is nedvedzik.

Évtizeddel előtte a hegyen, az orgonásnál szálltam le a buszról, és sétának nemigen nevezhető lendületes léptekkel indultam lefelé. Fejem túltelítve a vizsgaidőszak adataival, elméletekkel - ezen az alvás sem segít, csak a sétagalopp.

A drótsövényeken és lándzsás kerítéseken át a mályvarózsa a lángnyel- vecskéit öltögeti rám a hegyi áramlatban. Mint gyerekkori pajtásomék elvadult kertjében. Egy irigyelhető világ hívása. Mi tagadás, a végzés után jó lenne Budapesten maradni, de ezt nyíltan hangoztatni nemigen akaródzik, hiszen a pestieknek sem néz ki elég állás. Apám nyugdíjas, s bár a tanulásom költségeivel már középiskolás korom óta nem terhelem őket, pusztán a gondolataimmal is mintha a cserbenhagyásukra készülnék.

Az útelágazásnál a rövidebbnek tűnő, jobbra térő szakaszt választom: a balra kanyarodó út - az egyre halkuló buszzúgással - elhal az ismeretlenben. Itt akkor egyetlen garázs állt, fala töredék márványlapokkal borítva, amelyek tartóssá és fontossá próbálták avatni a suta és szánalmas kockaépítményt.

Tűzfalak árnyéka a gyerekkori lakások felett. A téglamozaik tövében sovány talajú kert savanyodott, közepén fa, mindig elkukacosodó szilvával. Mint kriptában, az egyik kivájt tégla helyére falaztam be a kalitkájában elpusztult széncinkénk kis testét, s a vakolatba keresztet karcoltam.

Az elkanyarodó főútba lent ismét belefut a másik. Még mindig áll a már- ványborításos kis épület, s mellette ma már garázssorok, a megszokott vakolattal.

Az alkonyi kertek hűvöse hömpölyög mögöttem, velem.

Távoli rokon is lakott a villanegyedben, az ötvenes évek osztályharcos finomkodásával házfelügyelői (tehát nem házmesteri) szuterénban. Valamely haláleset után apámmal végigjáijuk a rokonságot. Épp befejeztem a nyolcadikat, verseket írok. Mint minden kamasz - kellene hozzátennem mentegetőzésként. Apám munkahelyén az egyik irodista gépelte le őket, s oldott pillanatokban apám egyet-egyet előkapott, hogy a rokonság megcsodálhassa, mire vetemedett a gyerek. Évtizedek múltán valahonnan előkerültek a sárgulófélben levő lapok. Sápadt elvágyódások. Alattuk dátum: 1958 június. Budától Kispestig villamosoztunk, sorra látogatva az addig nem látott néniket, bácsikat, s én szégyelltem az apai dicsekvést. Újraolvasva őket, szűköl az indokolatlan bűntudat: vajon semmit sem tudtam, mi történt felettünk (alattunk)? Azokban a verőfényes napokban jelent meg az újsághír „Nagy Imre és társadnak kivégzéséről. Pár év múlva, mikor irodalmi pályázatokon díjakat nyertem, apám rám förmedt: „Az írók mind börtönben végzik”. Az ilyen apai tiltásra mindig elszántság a válasz.

Hideg téli nap, tiszta idő. A kétszáz kilométeres út felénél szállingózni kezd a hó. A teherkocsin a könyvek papírdobozokban, zsákokban, a bútor sza852