Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Pasztercsák Ágnes: Parasztábrázolás
nevezések szintjén ez ellentételeződik a papnak a közösség tagjaitól kapott megnevezésével - pap, pásztor (pappi, pastori) -, így keltve feszültséget Nyman életformája, illetve gyakorlott hivatása között. Láthatjuk tehát, hogy a kultúregyén fogalmának kritériumai a jelenben keresendők Nyman esetében, mely jellem a humánum, az empátia, a szolgálatkészség és a szeretet belső harmóniáján alapul. Az olvasói attitűd ilyesfajta közvetett kijelölése lényeges az elkövetkezendők szempontjából, hiszen az elbeszélő így látja alátámasztottnak a társadalmi hierarchiában eredetileg magasabb pozíciót elfoglalt lelkész és e paraszti környezet bensőséges viszonyát, így az olvasó nem érzi idegennek Nymant ebben a közegben. Ennek megvalósítása érdekében az elbeszélő a saját véleményét szinte azonnal a pap önmagát, saját sorsát elemző gondolataival egészíti ki, mely során saját sorsa és az állati lét között von éles párhuzamot: ,/í bogár ismét leesett. De nagyobb homokszem került alája, feltornászta magát, és erőlködése sikerrel járt. »Na, nézd csak«, elmélkedett a tiszteletes, »segítettem volna, de saját erejéből sikerült neki. Olyan, mint az ember: elesik, felkel, elesik, felkel.« »Nekem is fel kellene kelnem«, gondolta, »de hát nincsen alattam az a homokszem, amiről fölpattanhassak.«”4 A fenti idézet Nyman jellemének két alappillérére hívja fel metaforikus utalással a figyelmet: az állati és az emberi lét párhuzamba állításával utal a tiszteletes társadalmi, szociális helyzetére, az állatnak adott segítségnyújtása pedig meghatái’ozza azt a mások problémájára nyitott, empatikus magatartást, amivel Nyman az elbeszélés folyamán embertársaihoz viszonyul. Ugyanakkor az idézet utolsó mondata jól mutatja, hogy a tiszteletes tisztában van saját életének minőségével - talán annak a társadalmi norma szerinti elhibázottságával is —, ám a változtatáshoz már nincs sem ereje, sem ambíciója. A tiszteletes identifikációja kezdetben az elbeszélő kijelentései alapján történik, melyek e jellemrajz alapját adják. Megfigyelhető azonban, hogy az elbeszélő - e jellemrajz elmélyítése céljából, illetve azért, hogy a tiszteletesnek e közösségben elfoglalt helyét meghatározza - saját fókuszát gyakorta állítja ellentétbe más szereplők nézőpontjával. Ennek egyik szemléletes példája, amikor a falusiak a hozzájuk rendszeres időközönként visszatérő papot változatlan korúnak, életük egyik velejárójának látják. A pap valamiféle állandó segítőként értelmeződik számukra, ezért nem vesznek tudomást problémáiról, átlagos emberi mivoltáról. Erre hívja fel a figyelmet a narrátor, amikor felfedi Nyman öregségét, esendő voltát. Megfigyelhető, hogy az elbeszélő szinte kötelességének érzi Nyman jellembéli hiányosságait is megemlíteni, hiszen a történet során vele kapcsolatba kerülő falusiak mind elfogultak iránta. Megjegyzendő azonban, hogy ezáltal az elbeszélő nem feltétlenül az értelmiség, sokkal inkább az emberi gyengeség kritikáját adja: Jdegtagadta-é más természeti lény oly igen önmagát, mint az az űzött ember, akinek bizonyos életfeltételeket ugyan adtak, de nem kapott elég erőt, hogy éljen is velük.”5 Nyman esetében nem tudatlanságról van szó, sokkal inkább jellemgyengeségről, hiszen - az elbeszélő állítása szerint - tisztában van alkoholizmusával is, de tenni ellene nem hajlandó. Nyman tulajdonképpen önmagával 807
