Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Fábián László: Építészet ma
mal, nagykövet úrral, akire nagyon büszke vagyok, hogy hazámat képviseli Magyarországon. Feleségével és a követség többi dolgozójával együtt. Nem hittem volna, hogy egy olyan kedves ember meghívására térek vissza Magyar- országra, amilyen Kévés György. Kévés György, akit nemcsak nagy építésznek tartok, hanem olyan embernek, akinek hite van, és aki fölöttébb ragaszkodik a meggyőződéséhez. Ezt nagyon sokra tartom benne. És akinek munkásságában az én munkáimmal való hasonlatosságokra akadtam rá. Hasonló módon kezeljük Kévéssel a formákat, hasonló módon a színeket. De hasonlóan viszonyulunk a fölhasználóhoz is, aki — végső soron - munkánknak a legfőbb célja. A tegnapi nap során több nagyon meglepő találkozásban volt részem. Meglátogattam Fajó Jánost és Farkas Adámot; két rendkívüli művésszel találkoztam, akik nemcsak a formákkal, de a terekkel is kísérleteznek. Olyan érzékenységet találtam meg bennük, amit magamhoz igen közelinek érzek. És mint ahogy budapesti tartózkodásom során oly sokszor előfordul velem, számos olyan emberrel találkoztam, akiknek az emberi melegsége sokat ad nekem. Másfelől pedig revelációval fólérő beszélgetést folytattam Fábián Lászlóval, és teljesen szándéktalanul és akaratlanul olyan gondolataink támadtak beszélgetésünk során, amelyeket - ha megengedik - most megosztanék önökkel. Ma reggel egy barátnőm azt kérdezte, milyen építészettel foglalkoznék, ha Budapesten építenék. Azt mondtam, nem tudom, ám aztán eszembe jutott egy nagyon szép dolog. Építészettörténeti tanárunktól hallottam annak idején. Az építészetnek van apja meg anyja. Az apja az alkotó. Az anyja pedig a fold, tehát a hely. És csak amikor ez az apa és anya világosan értelmezhetően megjelenik a megszületett gyermekben, csak akkor válik legitimmé az építészet. Annyira így van ez, hogy az építésznek hagynia kell, hogy a föld megtermékenyítse. Ugyanakkor pedig az építésznek teherbe kell ejtenie a földet, hogy közös gyermekük szülessen. Közös gyermek, aki minden egyes föld, minden egyes táj esetében más és más. Ezt csupán a szeretet útján lehet megvalósítani. Ily módon az az alkotó, aki hazáján kívül dolgozik, vagy az országon belül több különböző helyen tevékenykedik, mindenekelőtt meg kell hogy értse a hely jellegét, a hely szellemét, bele kell hogy szeressen abba. Mi, művészek igazából nem azt tesszük, amit szeretnénk, hanem amit tudunk. Nem tehetünk mást, minthogy minden egyes művünkkel saját szellemi önarcképünket formáljuk meg. Az ember annyi mindennek örököse, ami spontán módon jelentkezik benne, jelentkezik a művében. Az én esetemben, miként erre már mások rámutattak, ezek a gyökerek lehatolnak a pre- hispán művészetig, a muralisták alkotásaiig. Azonban szeretnék néhány hozzám közelebbi hatásra rámutatni. Luis Barragán számomra nemcsak a XX. század egyik legnagyobb építésze, hanem olyasvalaki volt, aki megtanította nekünk, hogy a hagyomány és a modernség, illetve a regionalizmus és az egyetemlegesség közti különbségtétel hamis. Mint ahogy László rámutatott, a modernség nem egyéb, mint az a pont, ahonnét az ember hozzájárulhat a tradíció továbbviteléhez. A tradíciók, a hagyományok folyamatosan minden pillanatban, minden alkotói mozzanatban, műben tovább folytatódnak és megújulnak. Az egyetlen út, amely ahhoz vezet, hogy egyetemesek legyünk, hogy önmagunk maradjunk. Erkölcsileg semmilyen más megoldás nem lehet érvényes. Az embernek azonban nemcsak egy apja van. És nem is tartozik 86
