Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva
ga, valamint a felvezetett gondolatkörök idő- valamint térdimenzióit. Az angol költőnél szintúgy többször felbukkanó motívum a Weöres-versben is nyilvánvalóan jelenlévő katasztrófaérzés, kultúraféltés, s ezekkel párhuzamosan a válságtudat. Eliot kedvelt versformája/műfaja a drámai monológ, s a híres Eliot-vers, a Pusztaország hangulata, illetve néhány motívuma (fölfelé repülő vonat) is beidéződik a Weöres-műbe, így teremtve kapcsolatot a modernitás második hullámához tartozó két hatalmas költőegyéniség között. A fentebbi Eliot-mű kapcsán írja Tálján Tamás: „Az öt tételes, roppant bonyolult, rengeteg célzással és citátummal terhelt szabad vers új fejezetet nyitott a huszadik századi lírában. Főként a dicső múlt és a kaotikus jelen ellentétét szug- gerálja. Ebben találkozik a Merülő Saturnusszal. Az angol poéta egyébként - 32 éves korában! - közzétett egy olyan vallomásverset az öregségről, amely tartalmilag és formailag még sokkal közelebb esik Weöres e művéhez, általában pedig életfelfogásbeli sajátságaihoz. Ennek fordítója, Vas István megtartotta az eredeti címet, a részben kitalált Gerontion szót, mely magyarul nagyjából »elaggás«-ként adható vissza.”49 Kenyeres Zoltán egyik tanulmányában szintén a két költő közötti rokonságra hívja fel a figyelmet a didaktika- ellenesség és a nyelvi megformálás, konkrétan a szavak helyes kiválasztása kapcsán.50 A már többször is emlegetett, Weöresre nagy hatást gyakorló Hamvas Béla is úgy említi Eliotot, mint az ősi, tiszta orpheusi költészet (s ez is mennyiszer fordul elő költőnknél!) egyik ritka továbbvivőjét a világirodalomban.51 A közvetett és közvetlen hatás tehát nyilvánvalónak mondható, sőt esetenként szövegszerűen is kimutatható, ebben az értelemben költeményünk egyszerre kapcsolódás az elioti világfelfogáshoz, s ugyanakkor valóban hom- mage, azaz tiszteletadás. Emellett érdemes azt is megemlíteni, hogy a Merülő Saturnus című verseskötete költőnknek, mely 1968-ban jelent meg, s melynek nyitó műve az azonos című alkotás, egy Tarasz Sevcsenkótól vett idézettel kezdődik, mely így szól: „(Múlik a Saturnus-erő, / Gonosz lesz ez a jótevő, / Mihelyt az ősz fürtöket fonja...)”. Sevcsenko alkotása szintúgy a világ tragikus végromlását állítja elénk, az elkerülhetetlen pusztulás felé vezető utat, melynek végén a halál fogadja a megfáradt érkezőt. A halál ekkor már nem vészesen fenyegető rettegett végzetként áll a személyiség előtt, hanem mint ami egyfajta békét, megnyugvást ad az énnek. S ez látható versünkben is, még úgy is, hogy a lírai alany természetesen nem csak tudomásul veszi azt, hogy a lét(e) az elkerülhetetlen megsemmisülés felé tart, de tragikusan is szemléli ezt azért, mert egy végletes értékpusztulás felé haladó világot kénytelen itthagyni, mely korábban ráadásul éppen azért is volt jóval teljesebb és értékesebb, mert az övé volt. Azaz ezen a ponton is másabb e Weöres-mű, mint az oeuvre legnagyobb része; az életmű egészében azok a versek vannak nagy többségben, melyekben a halál „nem a rettenet, hanem az örök nyugalom, a tökéletes harmónia, a tökéletes béke - nem a feloszlás, hanem a boldog beleolvadás, a végtelenbe simulás állapota”52. Itt sem tűnik el teljesen e motívum illetve halálszemlélet, de a tragikumtudat - nem elsősorban a maga, hanem a világ pusztulása, illetve pusztulás felé haladása miatt - is jelentős mértékben megmarad. Mindez pedig természetesen szoros összefüggésben van a már említett ambivalens lírai énnel, valamint annak kettős pozíciójával (egyszerre kint- és bent-lét). E vers (sok más egyéb, például a szimfóniák, hosszúversek mellett) egyúttal cáfolata Szilágyi Ákos vélekedésének is, aki a következőket állította 800
