Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva

eléggé önállóak és tartalmasak még ironikus vagy groteszk értelemben sem.”43 Ugyanez fogalmazódik meg másképpen, más aspektusból megközelítve több mint száz oldallal korábban: „Ahol tehát megvan a lírai személyesség, onnan hiányzik a »lényeg« (az emberi igazság és mélység), ahol pedig megjelenik a weöresi »lényeg«, ott visszaszorul, felbomlik vagy eltűnik a lírai személyesség (hiszen ez a »lényeg« az ember nélküli transzcendenciával azonos)”44. Legkevésbé sem állítom, hogy a Weöres-versek jelentős hányadára ne lenne vonatkoztatható Szilágyi Ákos (igaz, kissé talán sarkító, túlzó, az ún. „lényeg” definiálását illetően némileg talán zavarosnak mondható) megállapítása. Am jelen versünkben a szerep megéltsége, e megéltség mélysége, teljessége és in- tenzifikáltsága mindenképpen másként áll előttünk, mint ahogyan Szilágyi idézett megállapításában olvashattuk. így vizsgált költeményünk mindenképpen eltérőnek mutatkozik az életmű más darabjaitól (s mint majd látható lesz, az imént említetteken túl más aspektusokból is). A Merülő Saturnus előttünk álló versbeni énjében a fentebb említett ,leint- és bent-lét” kettőssége következtében egyszerre van meg az, amit némi túlzással, illetve pontatlansággal távolról még váteszségnek nevezhetnénk, helyesebben e szerep már jelenbeli realizálhatatlanságának (hiszen elvették nyáját), s emellett a lírai alany részleges háttérbe szorítottsága, ami a klasszikus modernség második hullámának egyik meghatározó jellegzetessége. A versbeni én még nem esett ki,,lépett ki” a verscentrumból, de már csak lefokozottan, visszafogottan van jelen. Ezzel együtt is sajátosan egyedüli e költemény alanya/beszélője a Weöres-lírában, aggódó, kétségbeesettséget is érzékeltető, rezignált és (ön)ironikus, de a tragikum felől szintúgy leírható habitusa révén. Ahogyan erre Tamás Attila is utal: „Ami Weöres munkásságában ritkán érvényesül: itt egy összetett — rezdületlen nyugalmat mutatni akaró, de roppant erők feszülését sejtető — emberi magatartásnak (kiem. az eredetiben) a kifejezése teremt magasszintű alkotást. Ahhoz hasonlóan, ahogy például A Föld meggyalázása is viszonylag magános mű”45. Ehhez képest bizony kissé leegyszerűsítő és részben félreértésen alapuló Tüskés Tibor megközelítése: J3 ha látszólag hátat fordít [a világnak Weöres], mint hőse, a merülő Saturnus, azért teszi, hogy ezzel is fölrázzon, a közönnyel a közöny ellen perel”46. A vers idejének kora egy átmeneti, zaklatott, s mindenképpen a pusztulás felé haladó idő, melyben a múlt értéktelítettsége a jelenben értékhiánnyá változott. Ezt - s ez is az én önlefokozásának, lefelé stilizálódásának a jele — az egyén iróniával és öniróniával vegyes tragikumtudattal veszi tudomásul. (Ez újabb bizonyítéka annak, hogy a mű a klasszikus modernség második hullámához tartozik: a patetizáló heroikusság részlegesen lefokozódik, illetve oldódik. Lengyel Balázs - versünkre ugyan csak részlegesen, némi megszorítással vonatkoztatható - megfogalmazásában: Weöres „személytelenítése az évek során az egyéniség tagadásába torkollott, az elődök által romantikusan túlnövelt költői én elvi kiiktatásába [...]”47.) S több más egyéb mellett ez az, ami e verset összeköti a mű ajánlásában megjelölt T.S. Eliot lírájával. Emellett Eliot - aki „az »objektív líra« ironikus változatának (kiem.: Sz.Zs.) egyik legjelentősebb európai alakja”48 - is kedvelte a maszk mögül szólás vershelyzetét, amikor az én belehelyezkedvén egy másik személyiségbe illetve létszituációba - de amelyet a sajátjával nyilvánvalóan rokonnak érez —, ezen én-transzformálás és én-átvetítés által éppúgy képes növelni megszólalásának intenzitását, mint ahogyan ki tudja tágítani önma799