Életünk, 2002 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 9. szám - Szentesi Zsolt: A visszafordíthatatlan pusztulás szemlélésére kárhoztatva

ugyanakkor tragikus. Nincs már semmiféle kontaktus a hajdani pásztor és valamikori nyája között, már nem lehet se figyelmeztetni, se felrázni őket, sem pedig valamiképp segíteni rajtuk, a zaklatottság és feszültség (amit egyébként a mondatfűzés, mondatszerkesztés, a mondatok hosszúságának illetve rövidségének a váltakozása, a töredékesség, a modalitásváltások is sugalltak - lásd ennek kapcsán a 32. jegyzetben leírtakat) lemondássá, csüggedtséggé változik. A hajdani nyáj eltorzult egyedeire esett szét, akiknek már csak a vegetatív állati lét a sajátjuk. Jellemző, hogy az a testrészük (fejük), mellyel gondolkodhatnának, illetve nézhetnének/láthatnának, „vályúban”, már csak az evés létezik számukra. Ami látszik belőlük, az /aruk”, „lobogó füleik”. (Ennek, illetve a második versszak közepén olvasható „orr az orrot kitúrja” kapcsán írja találóan Tarján Tamás: „Még az állati alak sem egész: részek, szervek taszító halmazává silányult a banda”37.) E verszárlat kapcsán Tamás Attila Hérakleitosz és Hamvas Béla hatását is megemlíti: „a Merülő Saturnus záróképének kialakulásába is lehet, hogy például Hérakleitosz tömeglátásának elemei [amit valószínűsíthetően Hamvas Béla által ismerhetett Weöres — Sz.Zs.] is belejátszottak, »...a szamárhoz hasonlóan inkább választják a szecskát, mint az aranyat [...], telezabálják magukat s eltöltekeznek, mint a barmok«”38 - idézi a görög bölcselőt a kismonográfia szerzője. Az idő - részben a transzcendens lény szerepeltetésével, részben a képek látomásossá, helyenként jellegzetesen huszadik századivá transzformálásával - egyetemes emberi életidővé tágul a mű végére. (Tamás Attila hívja fel a figyelmet arra a Theomachia kapcsán, hogy költőnk „a lét egyetemes - Weöres által egyedül lényeginek elismert - változásait, e változás erőinek az összecsapásait törekszik megragadni, ősi mítoszok felújítása által’’30 [kiem.: Sz.Zs.].) Ez az idő immár feltartóztathatatlanul halad a vég felé. A versbeni személyiség kettős pozícióban mutatja föl önmagát (ugyanakkor kissé [önlreílexív jelleggel is, annak minden, Kenyeres Zoltán által elősorolt következményével40). E kettősség már eleve fakad a választott, felrajzolt versszituációból, azaz a költemény szerepvers voltából: a kívülállás, a „kívül-lét”, a távolságtartás látszólagos közönye illetve (ön)iróniája, s a mögötte meghúzódó együttérző aggódás, valamint a cselekvésképtelenség és a pusztulás szükségszerű bekövetkezte kiváltotta tragikumérzet „belül-léte” keveredik alakjában. Ez az ambivalencia azt is magába foglalja, hogy ,p tömeglélek alaktalanságába való lesüllyedés jelenti az ember számára a kárhozatot, az örök mértékhez igazodó, végtelenbe átáramlani tudó létezés pedig az üdvösséget. Jellegzetesen ember-létnek viszont az tekinthető, amelyik többnyire vergődik e kettő között: ez a tisztítótűz. Weöres ebben a »tisztítótűzben« küzdő-gyötrődő embernek a szavát is meg tudja szólaltatni...”41. S ilyen alakja a költőnek ’merülő Saturnus’ is (nem véletlen, hogy a fenti idézet után néhány sorral lejjebb példaként említődik a kismonográfiában), a maga vívódásaival, ambivalens látásmódjával, érzületével és pozíciójával. A választott szereppel teljes mértékben azonosul a lírai én, abszolút módon átérzi a „sorshasadás fájdalmát”42, a lét kettéesettségének tragédiáját, minek következtében e verset illetően semmiképpen sem fogadható el Szilágyi Ákos azon általánosító megállapítása, miszerint „Weöres szereplírájának tarkasága nem társul az egyes szerepek lírai személyességének önállóságával, gazdagságával és mélységével (kiem.: Sz.Zs.). E líra »hősei« csupán lehetőség-egyének (kiem. az eredetiben), ötletek, jelzések, improvizációk, imitációk. Nem

798